Hogy lehet megmaradni, ha közben minden más lesz?

Milyen esélyeik lehetnek a nemzetiségi kultúráknak a fennmaradásra a mai napig tartó folyamatos népvándorlással és globalizációval szemben? És mi a helyzet egy olyan régióban, ahol évszázadok óta sok etnikum él egymás mellett, folyamatosan formálva egymás kultúráját is, és ami az utóbbi évtizedekben csak egy karnyújtásnyira került Nyugat-Európától?

Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Horváth Katalin Fanni fotográfus, aki éveken át fotózta az osztrák határ menti Pinka-völgy lakóinak életét, közösségi eseményeit, mindeközben közelebb kerülve az itt élő családok történeteihez, múltjához. Ezekből a fotókból állt össze a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a mestermunkája, és a fotósorozatával 2022-ben elnyerte a Capa-nagydíj ösztöndíját is.

Mint Horváth a sorozat mellé készített kísérőszövegben írja, 2018-ban kezdett el fotózni az osztrák határ mentén, és arra keresett példákat, hogy hogyan élnek együtt különböző etnikumok Magyarországon. Így talált rá a Pinka völgyére (a szláv eredetű szó jelentése „habzó” folyó), valamint tőle északra, közvetlenül a Kőszeg felett található, nemzetiségek által lakott falvakra, vidékre.

„Sokan nem tudják, hogy itt, a nyugati határ mentén közel ötszáz éve élnek együtt különböző nemzetiségek, így például a gradistyei horvátok és hienc németek. Peresznye, Ólmod, Horvátzsidány, majd a határtól alig pár kilométerre Nardától egészen Szentpéterfáig találunk nemzetiségi településeket. Az évek során aztán eljutottam egészen a hármashatárig, a szlovénok lakta Vendvidékre, ők eleve őslakosok Magyarországon. A határ menti régióban folyamatos jelenleg is a népesség mozgása, az átjárás, ráadásul többségük ma már Burgenlandban dolgozik, a régi elcsatolt területeken, ezért fizikai értelemben is átutazók.

Gyerekként, még a nyolcvanas években, sokat mentek át Ausztriába, mivel a közelben laktak a nagyszülei, és emlékszik, hogy akkoriban még rendőrök álltak a határnál, minden egyes utazás egy kalandnak számított. Ehhez képest ma már már csak elhagyott, gazzal benőtt épületek emlékeztetnek egy hajdani, traumákkal teli korszakra, amely időszak jelentősen befolyásolta a XX. század második felében az itt élő nemzetiségek jövőjét – írja, majd hozzáteszi:

„azt szerettem volna megfigyelni, hogy lehetséges-e fenntartani egy nemzetiségi, kisebbségi kultúrát a folyamatos asszimilációval szemben, valamint ezzel párhuzamban, a Nyugat közvetlen kapujában milyen hatásai vannak napjainkban a globális folyamatoknak, milyen új és hibrid kulturális elemek jelennek meg lokális szinten a régi tradíciókban”.

Személyes interjúkat is készített a falvak fiatalabb és idősebb lakóival, elsősorban azt kutatva, mit jelent számukra a nemzetiségi identitás, mennyire tudták az itt élő családok és generációk megőrizni az anyanyelvüket, a régi hagyományaikat. Mint Horváth mondja, a személyes élettörténetek főképp az emigrációról, a vasfüggönyről vagy a kitelepítésekről szóltak, ez a fájdalmas időszak mai napig élénk az itt élők emlékezetében: mindennaposak voltak a rendőri ellenőrzések és zaklatások, sokan meséltek arról, hogyan próbáltak sikertelenül átszökni a szögesdróton, vagy hogyan vesztették el életüket közeli családtagok.

„A felsőcsatári vasfüggönymúzeum vagy az apátistvánfalvai határőrmúzeum is ezekről az emlékekről mesél, mint például a még ma is működő hangos sziréna, a vasbeton kerítések és őzlábak, amelyeket a határ őrzésére és tesztelésére használtak. Vagy éppen a régi elektromos orosz rendszerek, amelyeket ma külföldön újra gyártanak egyébként, a mai hadviselés modern elvárásaihoz igazítva. Idősek meséltek arról is, hogy a horvát és főképp a német anyanyelvet nem használhatták a kommunista diktatúra alatt, melynek hatására egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy nem tanulta meg saját nemzetiségi nyelvét.

A falvak utcáin elhaladva ma már csak az idősebbeket hallani, ahogy még az ősi, eredeti anyanyelven beszélgetnek egymással a bolt vagy a mise után a templom előtt. Az egyik fotó a százéves Hermin nénit ábrázolja vaskeresztesi otthonában, nemrég halt meg, egyike volt azon alig tucatnyi embernek, akik még értették és használták is a hienc német nyelvet. A helyi nemzetiségi iskolákban alig pár gyerek tanul horvátul, szlovénül, elfogynak ők is lassanként, a határ másik oldalán ugyanis fontosabb a német nyelv ismerete” – írta a fotók mellé Horváth Katalin Fanni.

De mint hozzáteszi, megjelent egy új generáció is, amelynek fontos a nemzetiségi örökség: a felsőcsatári fiatalemberek például minden évben elmennek rozmaringolni a farsangi időszak végén, ami ősrégi hagyomány, Felsőcsatáron ez nagyon egyedi szokás, a lányok pedig minden ünnep alkalmával eredeti népviseletbe öltöznek, akár horvát, akár német faluban járunk.

„A fiatalok közül sokan járnak ének- és tánckari próbákra, fellépnek sok helyen az év során, a vallási eseményeket pedig éppolyan komolyan veszik, ahogy az idősebbek. Nagyon erős az anyaországgal való kapcsolattartás is, nyaranta táborokat szerveznek Szlovéniába, Horvátországba, és az egykor emigrált családok is visszajárnak azért a szülőfaluba, Amerikából, Kanadából és Ausztriából. A fizetések jóval magasabbak a határ másik oldalán, ezért sokan ott dolgoznak az iskola vagy az egyetem elvégzése után, és ez az átjárás hozza magával a mikró társadalmi változásokat is. Kicsit olyan érzés, mint amikor az ember egy fejlettebb nyugat-európai országba látogat, ahol nem az elszegényedés, hanem a fejlődés jellemző.

A globális folyamatok lenyomatai itt is megjelennek a mindennapi életben: Barbie baba és Rubik-kocka a farsangi felvonuláson, szán helyett autóval érkező Mikulás, újjászületnek a régi tradíciók, csak kicsit más formában.”

Horváth a kísérőszöveg végén részletesen ír arról, ahogy a Pinka völgyében és a közeli nemzetiségi falvakban szerzett tapasztalatai szerint az itt élő emberek felismerték, hogy a nemzetiségi kultúra őrzése, a régi szokások éltető ereje és a helyi közösségek szervezése teheti őket alkalmassá az itteni életkörülmények újrateremtésére.

„Szükségét érzik egy olyan jövőképnek, ami segít befogadni a XXI. század hatásait, megfelelni az új idők kihívásainak. Jövevények, vándorok jártak erre az évszázadok során. A Pinka völgyében élők nem rezervátumnak képzeli el a lakóhelyüket, Felsőcsatár, Vaskeresztes, Szentpéterfa és a többi falu is küzdelmet folytat a lakosság elöregedését és fogyását okozó folyamatokkal. Az országos trendekkel szemben nehéz javulást elérni, de a számok azt mutatják, hogy a helyzet kedvezőbb, mint sok más vidéken. Különösen a fiatal generációk tesznek sokat a megmaradásért. A Pinka-völgyben lakó emberek jó esélyekkel folytatják az évszázadok óta tartó küzdelmet a nemzetiségi lét, az éltető hagyományok és a közösségi kapcsolatok megőrzése érdekében. Erről a csendes és szívós élni akarásról tudósítanak a fotók.”