Az elfajzott művészek és a vérrel lehányt horogkereszt esete

Harmadszorra járom körbe a jellemzően figuratív, eltorzult, groteszk, kellően sötét hangulatú alkotásokkal telezsúfolt Godot Galériát, mire úgy döntök, leülök a talapzatra a terem szélében. Akarva-akaratlanul végigsimítok az arcomon: még minden a helyén, csak a torkomra kötöttek csomót. Legalábbis nehezebben kapok levegőt.

A kurátor Kozák Gábor, aki a náci birodalom Elfajzott művészet című kiállítását idézi meg. Akkor a nácik azért gyűjtötték össze a kor legfontosabb művészeinek festményeit, hogy elrettentsék a németeket az általuk degenerált, zsidó, kommunista jelzőkkel illetett művészettől. Látható volt Picasso, Chagall, Mondrian, Kandinszkij is többek között.

Kozák mindezt a visszájára fordította Elfajzott művészet II. című kiállításán. „A legnagyobb különbség a régi kiállítás és a mostani között a szándék. Akkor elrettentő példaként állították ki a műveket, most mi követendő példaként mutatjuk be őket. Akkor minden művész az akaratán kívül szerepelt, most a legtöbb szívesen van itt, néhány művet kértünk csak be magángyűjteményekből” – írja az ajánlóban. A galériában a teljesség igénye nélkül, olyan művészek alkotásai láthatók, mint Bada Dada, drMáriás, El Kazovszkij, Győrffy László vagy feLugossy László.

Tisztulás

Ülök a talapzaton. A terem közepén fekete fóliával elkerített terület, körülötte kancsók, hangtálak, négy irányból cipők. Ahogy leülök, megjelenik egy kopasz, első blikkre buddhistának tűnő férfi, és közli, hogy mindjárt kezdődik a megnyitó, választott ülőhelyem pedig veszélyes terület.

Jó, odébb tántorgok, Baji Miklós Zoltán (BMZ) perfomanszművész, képzőművész nekiáll szertartásosan pakolászni a tárgyakat. Négy tojás a földhöz ragasztva, két edény, porok. A zsákjából nemsokára előkerül két (tippre láb)csont. Ezeket középen keresztben egymásra helyezi, és behinti valami porral (hamu?). Levetkőzik, már csak szigszalagok takarják. Kezd gyanússá válni, hogy itt most nem buddhistáról, sokkal inkább a bécsi akcionista hagyományt folytató, azt átalakító művészről van szó.

A csontokra felkerülnek a cipők, a teremben már mindenki a temetők hangulatát idéző horogkereszt körül a szerzetesekre jellemző rutinnal ügyködő, füstölő és hangtálazó BMZ-t nézi – ki mosolyogva, ki meghökkenve, ki halálosan komolyan, mint az istentiszteleteken. BMZ, miután kvázi felszentelte a rituálé helyszínét, két üvegben forró vizet kever el valami fehér porral, két-két tojással, majd az egészet vérnek tűnő folyadékkal (vagy tényleg vérrel) keveri.

Mindenki zavartan álldogál, egészen addig, amíg BMZ el nem kezdi úgy nyakalni az üvegből a folyadékot, mint mérnökhallgató a harmadik lafiját. Közben odaáll a horogkereszt fölé, és hányni kezd. Mind a négy oldalról, mind a két üveg tartalmát ráüríti a horogkeresztre. Ahogy halad előre, úgy kopik le a mosoly a közönség arcáról, többen el is mennek, mások öklendeznek. Végül a cipők lekerülnek, a csontok kettétöretnek. Még néhány utolsó csengetés a tingshával, és véget ér BMZ Emesis – Tisztulás III. című performansza.

A galéria megpróbált megszabadulni a történelmi bűntől, mindazonáltal nemcsak a cím, de az ottmaradt hányáscseppek is emlékeztetnek arra, mi történik akkor, amikor a hatalom degeneráltnak kiált ki valakit, valakiket, valamiket. Persze utóbb a nácik is rájöttek, hogy túl nagy nyilvánosságot biztosítanak az elfajzottaknak, úgyhogy a külföldi deviza reményében inkább elpasszolták a műtárgyakat. Amit nem tudtak, azt elégették. Reméljük, ezeknek nem ez lesz a sorsa.

A kiállítást április 27-éig meg lehet nézni, részletek itt.