Csapatostul szaladgálnak hazánkban a külföldi ügynökök, és elég sokan örülnek ennek
„Az emigráns szomorú kifejezés, olyanvalakit jelent, aki nem saját szabad akaratából változtatta meg a lakhelyét. Sok oroszt ismerek, akik elégedetten élnek a nagyvilágban. Oroszország időre időre tízezrével hagyja elmenni az okos és művelt embereket, akik aztán elfoglalják a helyüket a világban, hogy jobbá tehessék azt. Nem látok ebben semmi rosszat.”
Ezt írta március végén az egyik kérdésemre Borisz Grebenscsikov, az Akvárium zenekar alapítója, az orosz hatóságok által külföldi ügynökké nyilvánított legendás költő-rockzenész. Abból az alkalomból próbáltam interjút készíteni vele, hogy rövid időn belül másodszor készült koncertet adni Budapesten, történetesen az Akvárium Klubban. Az interjúból nem lett semmi, az általam preferált személyes találkozót nem sikerült összehozni, előzetesen megküldött kérdéseimre pedig lakonikus-enigmatikus válaszok érkeztek.
A fenti történetesen arra, amelyben azt firtattam volna: mit gondol róla, hogy a totális háború kirobbanása óta rengeteg olyan orosz/ukrán együttes és előadó fordul meg mifelénk, akik korábban nem jártak erre – vagy nem nagyon –, és hogy tapasztalataim szerint a közönségük szinte kizárólag ugyancsak oroszokból és ukránokból, vagyis emigránsokból áll. Felvethetők-e ennek okán párhuzamok akár a forradalom utáni, akár a Szovjetunió összeomlását követő időkkel? – kérdeztem. Hogy szerinte igen vagy nem, a válasz alapján mindenki döntse el maga.
Mindenesetre ténybeli tény, hogy csak az elmúlt néhány hónapban féltucatnyi orosz és ukrán koncerten voltam jelen Budapesten – és egy alkalommal Bécsben –, ami 2022. február 24. előtt abszolút elképzelhetetlen lett volna. Ilyen-olyan okokból ráadásul jó néhány hasonló eseményt kénytelen voltam kihagyni, szóval lehetne magasabb is ez a szám. Korábban is ide keveredtek persze hasonló előadók, de kevesebben, mint most, és jóval ritkábban. Hogy olyat is mondjak, akit sokan ismernek: a Leningrád együttes például rendszeres fellépő volt a Sziget fesztiválon. Ennek mellesleg alighanem vége – legalábbis átmenetileg –, Szergej Snurov zenekarvezető ugyanis meglepetésre putyinista, ukránellenes, háborúpárti megnyilatkozásokra és gesztusokra vált hajlamossá, és ez nem jó ajánlólevél mostanában. Mármint otthon épphogy igen, de Nyugaton nagyon nem.
Ebből is látszik, Ukrajna orosz lerohanása az orosz/ukrán popzenére, előadóikra, közönségükre egyformán sorsfordító hatással volt. Vannak ugyan olyanok is Oroszországban, akik első körben valahogy el tudták kerülni, hogy nyíltan állást foglaljanak, de ők a kivételt jelentik, nem a tipikusat. És ha már választani kellett, a többség választott is: vagy hívéül szegődött a hatalomnak, annak is megvannak a maga előnyei, vagy különféle módokon és mértékben, de háborúellenes álláspontra helyezkedett, vállalva, hogy radikálisan beszűkülnek a lehetőségei.
Így kapta meg számos társával együtt a külföldi ügynök stemplit a szóban forgó Borisz Grebenscsikov vagy Andrej Makarevics, az orosz Beatlesként is emlegetett Masina Vremenyi alapítója-lelke-frontembere, így büntették több tízezer rubelre a DDT-s Jurij Sevcsukot, így rakták össze azt a nem hivatalos listát, amelyre több tucatnyi előadó került fel, ők belátható időn belül egyetlen koncerthelyszínen sem fognak fellépni Oroszországban. Ám azon kívül tényleg miért ne. Arra, hogy legyen erre módjuk, hamarjában szinte egész iparág épült. Ez előtte is létezett alapjáraton, de azóta szökkent szárba igazán.
Ha cinikusan is hangzik, egyrészt erre volt szükség, hogy betiltott zenekarok árasszák el Európát, régiónkat és hazánkat – esetenként az Egyesült Államokat, sőt Délkelet-Ázsiát is, bár utóbbiban, mint a Bi-2 együttes sztorija megmutatta, vannak kockázatok –, másrészt arra is, hogy Ukrajnát több millió, de Oroszországot is sok százezer ember hagyja el rövid idő alatt. Hogy a saját szabad akaratukból-e, vagy sem, azon lehetne vitatkozni. A lényeg, hogy most már nemcsak Berlinben, Bécsben, Prágában, Isztambulban, Dubajban, Tel-Avivban, hanem Buapesten is találkozik a kínálat a kereslettel.
Eltérések azért nyilván vannak. Miközben a legnagyobb orosz nevek Moszkvában vagy Szentpéterváron stadionkoncerteket adtak, amíg lehetett, a német nagyvárosokban tízezres csarnokokat töltenek meg, sőt Bécsben is tele lesz híveikkel a Gasometer, addig Budapesten az ezer-egynéhányszáz fős Akvárium és az annál is kisebb A38 az adekvát helyszín a számukra, és így sem mindig garantált a telt ház. Eddigi élményeim viszont azt igazolják, hogy ez nem feszélyezi őket, annál inkább, hogy a fogadtatás minőségének és karakterének köszönhetően abszolút mértékben elemükben és főleg otthon érezhetik magukat. És nekik köszönhetően otthon érzi magát a publikum is. Megérdemlik, ha már kifizették az általában tizen-huszonezer forintos belépők árát.
Mindez az ukránok sztárjaira is vonatkozik, történeteik sok szempontból párhuzamosan futnak. Közönségük nekik is van, és részben ugyanaz. Nincs orosz esemény, ahol ne lehetne ukrán zászlókat, szalagokat, kokárdákat látni, igaz, fordítva ez nem érvényes, azaz az orosz emigránsok közül sokan ott vannak az ukrán koncerteken is, de nemzeti színeikkel nem tüntetnek. A háború megroppantotta, de szemmel láthatóan nem tudta mindenestül eltörölni, szétszakítani a két kultúra közötti kapcsolatokat, összefonódásokat, átfedéseket.
Idén márciusban és áprilisban megnéztem-meghallgattam az A38-on a Splean – nem tudom, miért írják így angolul, eredetiben Сплин –, az Akváriumban Borisz Grebenscsikov, a bécsi Gasometerben a DDT hangversenyét, egyik jobb volt, mint a másik. Közülük a három évtizede abszolút toplistás Splean volt a „legfiatalabb”, a 70 éves Grebencskikov és a jó hatvanas Sevcsuk együttese is a szovjet időkben kezdte a pályafutását. Mielőtt az a látszat keletkezne, hogy csak matuzsálemek jönnek, és csak ilyenek iránt érdeklődöm, jelzem, ezt a véletlen hozta így ebben az időszakban. Februárban például a sokkal fiatalabb és nem kevésbé kurrens Shortparison is jártam az A38-on. Arról nem beszélve, hogy miként Sevcsuk vagy Grebenscsikov, úgy a spleanes Alekszandr Vasziljev sem a múltjából él, évente hozza ki mindegyikük az újabb és újabb, jobbnál jobb, aktuális, érzékeny, intelligens lemezeit, igyekezvén elfoglalni a helyüket a világban. Hogy jobbá tehessék azt.
Hogy mekkora sikerrel, az sem mindegy, de az is valami, hogy másoké mellett az én életemet, világomat, identitásomat is érdekesebbé, színesebbé, gazdagabbá teszik. Ez már akkor is így volt, amikor a megszűnt szuperbirodalomban éltem a múlt században, és nem volt másként az azt követő évtizedekben sem. Most meg, hogy nemcsak lemezeken tudom hallgatni őket, hanem egyre gyakrabban élőben is, pláne így lett.
A Spleant most láttam először, extatikus hangulatot csináltak rajongóikkal karöltve a hajón, Grebenscsikovot és Sevcsukot harmadszor néztem meg, előbbiért korábban kétszer mentem el Ungvárra, utóbbiért egyszer Bécsbe, egyszer Drezdába, ezúttal megint Bécsbe. Nem túlzok: életemben nem szólt még ennyire jól rockkoncert soha sehol, mint ez a gasometeres most.
Egy szó, mint száz, így lettem a háború haszonélvezője. Sokadmagammal. Abszurd dolog ez, ha innen nézem, ha onnan, szörnyűnek is mondhatnám, de ez van, nem ugrunk el a hangok elől. A közeljövőben jön az Akváriumba, illetve az A38-ra az egyik legokosabb-legmenőbb orosz rapper, Noize MC, a radikálisan ukránpárti Nogu Szvelo, az ukrán Nervi és Boombox. Majd az év vége felé a pszichedelikus-népies-avangárd-besorolhatatlan Dahabraha is, erre már réges-rég megvettem a koraimadár-jegyet.