Ennyire még soha nem vártunk Godot-ra

„Non vogliamo parlare di sciocchezze”, de nem tudunk olaszul, úgyhogy ennek kockázatát vállaljuk: Theodórosz Terzopulosz rendezésében a Godot-ra várva pont olyan unalmas volt, amilyennek lennie kellett. Még olaszul is. A darab alatt végig az volt az érzésünk, hogy most aztán tényleg mindjárt lelépünk, aztán a darab végén esett le, hogy a színpadon szenvedő Estragonéhoz (Enzo Vetrano) és Vladimiréhez (Stefano Randisi) hasonló sorsra jutottunk.

A görög klasszikusokat újrateremtő, a huszadik század nagyjait mitizáló kortárs görög rendező nem először jár Magyarországon, rendszeres vendég a Nemzeti Színházban, munkáival a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) találkozhatunk.

A rendező kedvenc alapanyagaihoz - Euripidészhez, Szophoklészhez - alapból sem árt, ha türelemmel fordul az olvasó, rendezőként pedig akár az öngyilkossággal is felérhet tőlük választani drámát. Terzopulosz ráadásul nemhogy megpróbál elvenni a darabokra jellemző pátoszból, hanem kísérletet tesz arra, hogy sokszor a görög isteneket is felvonultató darabokban rejlő eredeti intenzitással sokkolja nézőit – több-kevesebb sikerrel erre törekszik a Nemzetiben játszott Bakkhánsnők is.

Terzopulosz rítusalapú színházmegközelítésnek ismerete tehát ajánlott, még ha egy olyan 20. századi darabról beszélünk is, mint a Godot-ra várva. A darabválasztás sem véletlen: míg a rendező korábbi előadásaiban istenek tombolnak a színpadon, a Godot-ban már csak az isteni eljövetelében reménykedő kisemberek vergődése marad. Samuel Beckett Godot-ja gyakran játszott darab Európában – Ascher Tamás 1975-ös zseniális, klasszikusabb rendezésének felvétele egyébként fent van az interneten –, és még több mint fél évszázaddal a megírása után is csillog. Ez leginkább annak köszönhető, hogy Godot alakja, amely a négy plusz egy szereplő játékából körvonalazódik ki, számtalan módon megközelíthető – és mégsem oldódik fel a túlértelmezhetőségben.

Terzopulosz rendezése az alapanyag monotonitásával, statikussággával kísérletezik, és már az első percekben eseménytelen atmoszférát teremt, melynek megbontására egy-egy – szándékoltan sikertelen – kísérletet tesz csak. A katarzis, a tetőpont elmarad, a kimerevített képek reménytelenül követik egymást. Éppen ezért az, hogy a darab olaszul játszódik, talán nem is annyira zavaró – a szöveg előzetes ismerete azért ajánlott –, hiszen a képek, az egyenletes tempóban áradó párbeszédek monotonitása, a kényszeredett nevetés és üres szenvedés magukért beszélnek.

Az itthon megszokott realista ábrázolás helyett a színészek fizikai jelenléte válik fontossá. Terzopulosz saját módszertant fejlesztett ki színészeinek, melynek középpontjában a helyes légzéstechnika áll, amely segítségével a színész képes egy fizikailag és mentálisan koncentrált állapot elérésére. Rendezéseiben így nem a realista színház, az érzelmek és a lélektaniság jelenik meg, hanem a színház mint rituálé, intenzív fizikai jelenlét. A magyar néző fülének így elsőre idegennek hathat a kinyilatkoztató, prédikáló beszédstílus, amellyel a szereplői megszólalnak. Szinte végig hozzánk beszélnek, mintha vallanának, így a monotonitás transzszerű állapotba helyezi a nézőt.

A színpadkép és a színészi játék együtt teremtik meg a végtelenbe zártság élményét. A rendezőé a díszletterv is, amely négy szabadon mozgatható szürke lapból és a mögötte álló kétszintes emelvényből áll, amely az éles fénnyel együtt nagyon hatásos otthont biztosít a sokszor egészen geometrikus rendezésű jelenetek számára. A geometrikusságot erősítik a színészek ismétlődő mozgássorozatai és kitartott pózai. Ezektől aztán az előadásnak rövid időn belül valamiféle pogány liturgikus hangulata lesz, amire csak ráerősítenek az olyan számok, mint a Misere mei, Deus, valamint a darab egy pontján megjelenő kereszt.

Lucky monológja mint kitörési kísérlet áll talán a legközelebb a katarzishoz. Az előadás legszebb jelenetét, melyben az addig szótlan Lucky először szólal meg, Giulio Germano Cervi játéka uralja. A hangmagassággal való játék, a kifulladás, az ismétlődő gesztusok az egész életében gátlások és kényszerű némaság közt sanyargó alak pillanatnyi felszabadulását éreztetik.

A nézőtérről végül azzal a kellemetlen érzéssel távoztunk, hogy nem tudjuk, miért is ültük végig azt a kicsit több mint másfél órát, de mintha épp ez lenne a legfontosabb kérdés az előadással kapcsolatban. Az elkövetkezendő napokban aztán rendre elkapott minket ennek a másfél órának a hangulata egy kávézó asztalánál, a villamoson, a megszokott útvonalakon való séták közben vagy lefekvés előtti üresjáratokban. De „non vogliamo parlare di sciocchezze”.

A cikk elkészítésében részt vett Kamuthy Maja harmadéves szabadbölcsész hallgató, aki Theodórosz Terzopulosz munkásságából írta a szakdolgozatát.