A művészek, akiket nem lehet kibírni
„Én is ugyanolyan aljas és hazug ember vagyok, mint azok, akik megjelentek ezen a művészvacsorán” – mondja az elbeszélő Thomas Bernhard Irtás című regényében, amelyet Bagossy Bálint és Réder Ferenc adaptált a Trafó színpadára csupa tehetséges fiatal színésszel és Zsótér Sándorral.
A regény a '80-as évek bécsi művészvilágban játszódik, az író foglalkozású narrátor egy nap találkozik az utcán a korábbi pártfogóival, az Auersberger házaspárral, akiket 20 éve tudatosan kerül. Megtudja tőlük, hogy közös ismerősük, Joana öngyilkos lett, majd meghívják egy vacsorára, amit Joana és egy híres burgszínházi színész tiszteletére tartanak. Az Irtás alcíme indulatmű, a szöveg nincs tagolva, így olyan, mintha egy végtelen gondolatfolyam lenne az egész, amiben az író elkeserítő képet fest a közegéről. „Írók és majdnemirók, festők és majdnemfestők, zenészek és majdnemzenészek locsognak óraszám egymással, de természetesen csak magukról és magukért. Mentegetik mindazt a nyomorúságos és hazug életet, amit élnek...” – írják a regény ajánlójában. A narrátor ott ül a sarokban lévő füles fotelben, nézi a társaságot és egyre idegesebb lesz, felhúzza magát az önámításon és képmutatáson, azon, hogy miközben arról beszélnek, mekkora művészek, valójában eladták a lelküket és kitüntetésekre és pénzre cserélték a tehetséget - már akinek volt. Felidézi a múltban történteket is, de minden és mindenki dühíti, közben tudja, ő sem sokkal különb az általa kritizáltaktól.
„Nesze neked realista hagyományok” – mondta az egyik néző az első felvonás után, ami hű maradt Bernhard szövegvilágához. Az előadás legérdekesebb eleme az egyik pillanatról a másikra bekövetkező műfajváltás.
Ahogy arról Bagossy a Revizornak mesélt, az konceptuális döntés volt, hogy az első részben minél többet megőrizzenek az eredeti prózai szövegből, ráadásul maradt az E/1-es elbeszélő mód is. Az alkotók ragaszkodtak az Irtás indulatmű jelleghez is, ahogy belép az ember az előadás terébe, egymás szavába vágó, üvöltő színészek fogadják.
Az előadás komoly munkát igényel nem csak az előadók, de a nézők részéről is, mégis megéri belerakni az energiát. A kivételes zeneiséggel rendelkező monológok kiegészülnek a társaság kiüresedettségét megtestesítő fizikai színházas elemekkel és testi gesztusokkal, a színpad hol forog, hol koporsóval táncolnak rajta, hol pedig egy gulyáslevesben mosnak kezet.
Aztán jön a második felvonás, egyszer csak megjelenik a Zsótér Sándor által játszott - ő az egyetlen, aki karakterének megfelelő életkorú - burgszínész, a monológokat felváltják a drámai szituációk, azaz maga a vacsora. A korábban az elbeszélő gondolatfolyamát is megjelenítő hat színész konkrét karaktert játszik, a bonyolult összetett mondatok helyett a tömör, semmitmondó párbeszéd, a valódi mondandó nélküli filozofálás lesz hangsúlyos. A váltás azért is érdekes, mert így még több kiderül a társaságról, hogy a korábban megismert - a másikat mélyen megvető - gondolataik fényében hogyan viselkednek, mit mondanak el és mit nem.
Éppen a Burgszínház művészi felfogását kritizálják, amikor betoppan a színészlegenda, és hirtelen mindenki a rajongójává válik, ajnározzák és felnéznek rá. Ám idővel ez a rajongás átmegy kritikába, mindenki a - rendszert is megtestesítő - színész ellen fordul, aki kezdetben még iróniával próbálja magát a társaságon kívülállóként bemutatni. A végére a nagy művész is összeomlik, rajta is úrrá lesz az indulat.
A kritikák, amikkel illetik a fiatalok, egyáltalán nemcsak a 40 évvel ezelőtti bécsi közegre értelmezhetők, hanem a magyar helyzetre is. „Azt hiszik, mert nevet csináltak maguknak, és tömérdek díjat kaptak, és tömérdek könyvet jelentettek meg, és tömérdek képet adtak el múzeumoknak, és könyveiket a legjobb kiadók adták ki, és képeik a legjobb múzeumokban lógnak, és ez az undorító állam minden lehetséges díjjal és renddel teletűzködte a mellkasukat, hogy lett belőlük valami, de nem lett belőlük semmi, gondoltam”. Nehéz ebbe az idézetbe - via KútszéliStílus - nem belelátni a mai magyar kultúrairányítást. A gondolatok pályakezdő színészek szájából a nemcsak kritikaként hangoznak, de egy kis félelem is van bennük attól, hogy ők is pontosan ilyenné válnak.
A fiatalok pontos összjátéka remekül visszaadja az önelégült és mindenki mást megvető művésztársaságot. Az pedig nagyon szórakoztató, amint Zsótér karaktere, a nagy színészlegenda áhítattal - és kenyérrel meg kolbásszal a kezében - arról értekezik, hogy nem Ibsen Vadkacsája, hanem A Pál utcai fiúk Nemecsekje a legnagyobb szerep, amit valaha kapni lehet, hogy a megformálásához elvonult két hónapra egy hegyi vityillóba, és hogy az előadás a világ legjobb Pál utcai fiúkja, amit Budapesten sem lehet überelni.
Thomas Bernhard: Irtás, r. Bagossy Bálint, játsszák: Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon/Pásztor Dániel, Pigler Emília, Tarjányi Liza, Zsótér Sándor