A saját traumáit dolgozza fel, de úgy, hogy néha a képernyőre is nehéz már odanézni

„Ezt teszi az emberrel a bántalmazás. Belőlem ragtapasz lett mindenféle őrült alak számára. Nyílt seb, amit kiszagolnak. Tudtam, hogy bolond és veszélyes, de hízelgett nekem, és ennyi elég volt.” A Szarvasbébi/Baby Reindeer című netflixes sorozat úgy beszél a bántalmazásról, erőszakról és zaklatásról, hogy mindezek áldozata, a főszereplő – aki egyben írója és a valós eseményekre alapuló történet áldozata is – néha a legnagyobb áldozathibáztató benne. Emiatt sokszor a néző is szeretné azt ordítani, hogy minekmentoda, de a végére világos lesz, hogy miközben természetesen az áldozatok is követhetnek el hibákat, a hibás végső soron mindig az elkövető. A zaklató, a bántalmazó, az erőszaktevő. Még akkor is, ha a zaklatás, a bántalmazás és az erőszak pszichológiája mindkét oldalról iszonyatosan komplex.

Ezt mutatja be a hétszer fél órából álló Baby Reindeer, ami gyakorlatilag a történtek áldozatának traumafeldolgozása, ebből következően pedig részről részre egyre sötétebb és nyomasztóbb, sokszor a képernyőre is nehéz már odanézni.

A skót humorista Richard Gadd az írója és főszereplője is a történetnek, vagyis a sorozatban nemcsak újrajátssza, de újra is éli traumáit, hogy miként zaklatta őt több mint négy éven át egy középkorú nő, akivel akkor találkozott először, amikor sajnálatból főzött neki egy ingyen teát a kocsmában, ahol akkoriban dolgozott.

Ebből az apró kedvességből aztán több mint negyvenezer email, 350 órányi hangüzenet, 744 Twitter-poszt, 46 Facebook-üzenet, 106 oldalnyi levél és egy rakás furcsa ajándék lett. Gaddet – aki a sorozatban Donny Dunn néven szerepel – megszállottan zaklatta a mentálisan látványosan instabil – és korábban zaklatás miatt már elítélt – negyvenes éveinek közepén járó Martha (szintén álnév). Először csak a munkahelyén, majd az otthonában is, de végül már a szüleit és azt a transz nőt is zaklatta, akivel a férfi akkoriban randizni kezdett.

Jó, láttunk már ilyet, valakit zaklatnak, csak itt most annyi az újdonság, hogy az áldozat férfi, a zaklató pedig nő. Most ettől kell hasra esni? Ez a sokkoló? Nem, a meghökkentő inkább az őszinteség, ahogy Gadd megírta történetét, hogy úgy tudott beszélni érzéseiről és az általa megélt szörnyűségekről, hogy közben rá tudott világítani saját hibáira is, hogy képes volt árnyalni a karaktereket, hogy próbálta megérteni bántalmazóinak motivácóit és működését.