Nárcisz és Gyönyörűség – mese nárcisztikus szülők álmatlanságban szenvedő gyerekeiről
Ahogy gyülekezünk a Mu Színház kávézójában, megjelenik közöttünk egy csillogó rózsaszín-szürke partiruhába öltözött pár, rózsaszín ajándékzacskókkal felszerelkezve. Uh, ez ilyen interaktív lesz? – súgja egyik néző a másiknak, és elkezdődik az ilyenkor szokásos feszengés. A tévében a Disney-féle Csipkerózsika megy, és minden kicsit túl édeskés. A fiú (Mózes Zoltán) és a lány (Kemény Rozi) Apádnak és Anyádnak szólítják egymást, minket pedig egy zsúr vendégeiként üdvözölnek. Kiosztják az ajándékokat is, ha már üres kézzel érkeztünk, majd adjuk át őket az ünnepeltnek, és panaszkodnak a fáradságos előkészületekre meg egymásra. Pont annyira kellemetlen ez a jópofizás, amennyire ilyenkor lenni szokott, de a nézőmegszólítás egyáltalán nem veszélyes, inkább kicsit keresettnek hat. A megszólítottnak rég nem látott barátként vagy volt tanárként kell szerepbe lépnie, de elég nyökögni a váratlan improvizációs helyzetben, végül is az életben sem zajlanak sokkal gördülékenyebben ezek a jelenetek.
A dolog már ott gyanús, hogy minek rendez ez a két ember meglepetésbulit, ha közben nyilvánvalóan a pokolba kívánják a takarítást és a felfordulást, végül pedig már egymást is. Vagy megfordítva: minek takarítanak, ha ez annyira kiborítja őket, hogy kénytelenek még a vendégeknek is ventilálni a frusztrációjukat, miközben, úgymond, értük van az egész hercehurca. Vagy az ünnepelt várná el ezt a felhajtást?
Az már nem is kínos, hanem nyomasztó, amikor kiderül, hogy a kissé lekezelően emlegetett szülinapos, aki „mostanában eléggé maga alatt van”, 30 éves, és mit sem sejtve pizsamában keveredik elő a szobájából, rémülten pislogva a lakásba szüremlő tágabb nyilvánosságra. Eddigre mi, nézők már megkaptuk az alkalomhoz illő színes csákót a fejünkre, és a minták szerint csoportosulva körbeültünk egy-egy asztalt a színpad szélén. Színházi értelemben kedélyes, ártatlan, kicsit vicces a felvázolt helyzet, de a történet felől elég horror az egész.
Miért kényszerül ez a felnőtt nő a szüleinél lakni? Miért beszélnek róla és vele úgy, mintha 3 éves lenne? Miért fogalmaznak vele kapcsolatban a füle hallatára egyes szám harmadik személyű mondatokban, mintha süket volna, vagy ott se lenne, esetleg nem volna elég értelmes, hogy felfogja az elhangzottakat? Miért szerveznek neki „zsúrt”, ha nincs jól, és miért nem készítik fel valamiként arra, hogy szerepelnie kell? Miért avatják be rég nem látott, távoli ismerőseit, volt tanárait pszichés állapotának részleteibe? Innentől nehéz nem a diszfunkcionális család mérgező légkörének látleleteként értelmezni Gyönyörűség (az előadást rendezőként is jegyző Szántusz Noémi Noya) történetét.
Néha elgondolkozom, vajon ki írja az előadások ismertetőjét, és a munkafolyamat melyik fázisában. Egy-egy hívószó nagyon fontos, hiszen bevonzza a nézőket, de ha a darab végül másról szól, mint amit ígér, kontraproduktívvá válik, mert feleslegesen téves elvárásokat ébreszt. A zsúrban elég sokat megtudunk a főszereplő családi közegéről és gyermekkoráról, arról azonban lényegében semmit, hogy mit dolgozik, milyen munkahelyi konfliktusokkal szembesül, miért „égett ki”. Márpedig ez a fogalom nem véletlenül kötődik a foglalkozáslélektanhoz, és nem jelent egyet önmagában sem azzal, hogy valaki nem tud nemet mondani, sem azzal, hogy az ebből fakadó túlterheltség miatt mélységesen kimerül. Nem véletlen, hogy a kiégést elsősorban a segítő szakmákhoz asszociáljuk, és a leterheltségen túl az elismerés, a töltekezés és a megfelelő szakmai közeg, illetve vezetés hiányával kötjük össze. Talán ezért is inkább korunk, azon belül is jóléti világunk nyavalyája ez, amely hamisan csengene egy 12 órában a gyárszalag mellett teljesítő munkás lelki és fizikai állapotának jellemzésében.
Az ismertetőben írtakkal ellentétben tehát nem járjuk körül a kiégés témáját, és nem osztunk meg ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatokat az alkotókkal, ahogy ők se velünk. A fentiek miatt nem számítható ide sem a „tízes skálán mennyire vagytok túlterheltek” kérdés, sem a szabadidős tevékenységek elnyerésére rendezett társasjáték, amellyel „kikönnyíthetjük” zsúfolt napirendünket, akár napi hatórás munkarendet kialakítva.
Túl azon, hogy az élet nyilván nem ilyen egyszerű, a kiégés elkerülése sem csupán abban áll, hogy megtanulunk-e legalább kórusban nemet mondani. Persze a játék, annak szabadsága, a közösségiség, az emberi interakciók, a sport és a relaxáció – amelyen végigvezetnek minket az előadás interaktív második felében – valóban segíthet ebben, ahogy arra komoly iparág épül a céges csapatépítéstől a rekreációs szolgáltatásokig. De aligha ez a nagy felfedezés, ami segít majd megoldani Gyönyörűség súlyos álmatlanságát – hiába szép kép, ahogy az előadás végén segítségünkkel mégis elalszik végre.
Számomra sokkal inkább szól A zsúr a szülői nárcizmus áldozatáról, akinek legfeljebb a fájdalom és az abból táplálkozó düh adhat erőt nem létező énhatárainak védelmére. Egy álomszerű epizódban a mindaddig enerváltan sodródó ünnepelt elektromos zenei aláfestéssel üvölti világgá, hogy elég volt, nem bírja tovább. Ez az elnyomott érzéseket sejtető váratlan energia megrázóvá teszi az egyébként zeneileg is izgalmas jelenetet, amelynek mintegy tükörképe, amikor Gyönyörűség – a Csipkerózsikában áskálódó gonosz tündérré változva – önnön gyermeki énjét kárhoztatja átkával örök álmatlanságra, amiért nem hívták meg a szülők a keresztelőre. Ők ugyanis csak jót akarnak a gyereküknek, különösen, hogy a nárcisztikus feljogosítottság természetességével tekintik az első perctől kezdve önnön kiterjesztésüknek.
Nem véletlen hát, hogy nem bírják elviselni a rossz, a tökéletlen, az árnyék embervoltánál fogva benne rejlő lehetőségét. Inkább nem hívják meg ezt a rosszat, amely így pusztítóvá válik. Gyönyörűségnek nevezik a lányukat, mert gyönyörűnek kell lennie, hiszen a lányuk. Nem kérdezik meg, minek örülne születésnapjára, hanem bűntudatot keltenek benne, amiért nem örül annak, aminek pedig örülnie kellene. Listát írnak a teendőikről, és nem felejtik el felolvasni neki, mennyi munkájukba került ez az egész, amiért hálával tartozna nekik. Léggömböket kötnek a hajába, amelyek nem emelik fel, csak szembesítik saját súlyával, tehetetlenségével. Nem engedik önállósodni, mert szükségük van rá, hogy hordozza mindazt helyettük, amivel képtelenek önmagukban szembenézni. Gyönyörűség mégis úgy tudja, hogy ő kárhoztatja magát örök szenvedésre, mert nem tud nemet mondani, nem tud kiállni önmagáért. Mert végzetesen rossz, hálátlan és reménytelen. Szegény szülei, mennyi gondot okoz nekik. Megmérgezi az életüket.
Ez semmivel sem kevésbé izgalmas téma, mint a kiégés. És a klasszikus színházi forma egyáltalán nem áll rosszul neki. Kár megszakítani egy túlságosan is kötött társasjátékkal, amelynek mintha semmi köze nem volna ahhoz, amiről az alkotók mindaddig vallottak – függetlenül attól, hogy eredetileg miből merítettek ihletet. Jó lenne tudni, eljuthat-e fordított világának felismeréséig Gyönyörűség, és kiszabadulhat-e a szülői házból. Szólhat-e végül mégis róla ez az egész, vagy megmarad mindvégig szülei történetének? Lehet-e gyűrött, kócos, depressziós, miközben bántják, vagy megmarad örökké kallódó, csalódást okozó Gyönyörűségnek? Az inszomnia ezúttal is csak tünet. Talán félelem az álomban feltörő emésztő haragtól.
Szántusz Noémi – MU Színház: A zsúr, május 5.