A Ripley lezsibbasztja és szétfeszíti az agyadat, megöli minden idegszáladat, a végén mégis könyörögsz a folytatásért

Ami 2023-ban a Beef volt, az 2024-ben a jelek szerint a Ripley. Már ha azt nézzük, hogy mindkettőt a Netflixen mutatták be, és mindkét sorozat ennek ellenére lett szinte beleköthetetlenül csodálatos. Sőt, a Ripley-ről elsőre még úgy is a csodálatos jelző jut eszembe, hogy részről részre jobban fájt tőle a fejem, szinte szétfeszítette az agyamat a kín, miután akaratom ellenére sikerült beleélni magamat a főszereplő Tom Ripley helyzetébe és az általa generált iszonyatos, hullákkal tarkított, végeláthatatlan hazugságspirálba.

link Forrás

A Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényén alapuló sorozat sztoriját a legtöbben valószínűleg a kilencvenes évek végén készült, nagyon napsárgára sikerült filmadaptációnak köszönhetően ismerik. Abban Matt Damon volt a barátja személyazonosságát ellopó Tom Ripley, és bár az alapsztoriban bőven akadnak vérfagyasztónak nevezhető elemek, a 25 évvel ezelőtti film langyosan unalmas matinéműsor Steven Zaillian sorozatához képest.

Már csak az új Ripley, Andrew Scott eszelős tekintete is elég egy tökéletes pszichológiai thrillerhez, a napsárga helyett fekete-fehér világ pedig csak tovább erősíti a nyomasztó hangulatot. Zaillian és az operatőr Robert Elswit nem engedik, hogy elvesszünk az olasz városok szépségében, hogy a naplemente színeit bámuljuk a tenger felett, hogy a sorozat nézése közben azonnal szállást akarjunk foglalni nyárra Atraniba vagy Nápolyba. A szürke és egyre sötétebb tónusokkal inkább esélyt adnak, hogy a lényegre koncentráljunk. Vagyis Scott eszelős tekintetére vagy a bennünk részről részre egyre határozottabban előtörő érzésre, miszerint ha Hitchcock élne, most elégedetten és állva tapsolna.

Pedig a sorozat fekete-fehérsége először inkább modorosnak érződött, és az egyetlen, piros kiemelésnél picit fel is szisszentem, de miután rájöttem, hogy Zaillian volt a Schindler listájának forgatókönyvírója, kicsit megbocsátottam neki ezért az enyhén bazári húzásért.

Azok után pedig tényleg bármit meg lehet bocsátani, hogy míg az 1999-es filmben mindkét gyilkosság, illetve a nyomok eltüntetése 2-2 percben lett bemutatva, addig a sorozatban ezek szinte egy-egy teljes részt tesznek ki. Irgalmatlanul és néha már kényelmetlenül hosszan nézhetjük egy gyakorlatlan gyilkos vergődését és agyalását, hogy miként tudná a leggyorsabban és leghatékonyabban eltüntetni a nyomokat és a holttesteket. Ezeken a pontokon törte meg először a nyomasztó hangulatot a néha kissé színpadias túlviccelődés az állandó lépcsőzésekkel és telefoncsörgésekkel, de pont annyira abszurd módon, hogy ne vegye el teljesen a pszichothrillerség élét, hogy még ne érezzük erőltetett humorizálásnak, és a takaró alá bújva folytathassuk a kétségbeesett vigyorgást. Mert a Ripley-ben úgy mutatják be egy hidegvérű gyilkos lassú és nem minden esetben alaposan átgondolt nyomeltakarítását, hogy közben nem azért érezzük magunkat kellemetlenül, mert esetleg túl sok a vér, hanem mert annyit bénázik a főszereplő, hogy az már szinte sajnálatra méltó. Nehezemre szokott esni azonosulni a főgonosszal, akkor is, ha ő a főszereplő, de itt nem tudtam nem azon gondolkodni folyamatosan, hogy mit tennék a helyében, hogyan próbálnám megúszni, mivel törölném fel a vért, hogyan rejteném el a nyomokat, mit mondanék később. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sorozat megpróbálná ránk erőltetni, hogy drukkoljunk Tom Ripley-nek, de miután a történetet szinte teljes egészében az ő szemszögéből követjük, nehéz nem átérezni az aggodalmát, hogy mikor leplezik le.