A prágai jégkorong-világbajnokság mint osztályon felüli összművészeti fenomén

Minden idők egyik legextatikusabb világbajnoki döntőjét hozta össze 2024. május 26-án Prágában a cseh és a svájci jégkorong-válogatott. Annak ellenére is, hogy mindössze két gól született, az első a harmadik harmad közepén, az utolsó kapuslehozatalos szituációban, a 60. percben. A csehek egészen hősies küzdelemben 2-0-ra nyertek, arra, hogy most világbajnokok legyenek, 14 évet kellett várniuk, 2010 óta döntőben sem jártak, hatszor buktak el közben a legjobb négy között. Hogy hazai pályán nyerjenek ismét, arra nem kevesebb, mint 39 esztendeig ácsingóztak, 1985-ben, Csehszlovákia korukban tudták megcsinálni ezt. Abban a korszakban vasárnapi ellenfelük nagyjából sehol sem volt még – mármint a tophokit játszókhoz képest –, a tízes években viszont kétszer is fináléztak. De lám, harmadszor sem győztek. A csehek teljesítményének értékét külön növeli, hogy a vb-csoportkörben csak harmadikak lettek, kikaptak Kanadától és akkor Svájctól is.

A szóban forgó számok – miszerint a 14 és a 39 – közül egyik sem kerek, mindazonáltal volt egy olyan is, a 20-as. Ez a 20-as nem a cseheké, nem is a svájciaké, hanem személyesen az enyém. Kereken húsz éve járok A csoportos jégkorong-világbajnokságokra. Az első alkalom pont Prágához kötődik, 2004-ben néztünk meg néhány középszakaszmeccset (akkor még olyanok is voltak) és két negyeddöntőt az eseményre épült 18 ezres csodacsarnokban, ennek akkor még kevésbé volt multinacionális a neve, mint most. Viszont olyan piszok magas és meredek volt a lelátó, hogy a Csehország–USA-n az első harmad után le kellett menekülnöm alsóbb szintekre, megoldottam. Az amerikaiak amúgy nyertek, a rengeteg lelkes hazai drukker rettentő nagy bánatára. (Közben tehát eltelt némi idő, és én réges-rég nem szédülök effajta létesítményekben.)

A magyar hokis szubkultúrában F. Kapusként ismertté-népszerűvé vált barátommal csináltuk meg azt a túrát (meg ezt is), ő azóta nemhogy minden elitvébén, több olimpián is megfordult. (Vele alapítottuk 2007-ben az Index holdudvarában a Jégkorongblogot – ami továbbra is megvan, nemrég ugyan néhány napra bezárta magát, ám utóbb újraindult –, sőt a tízes évek közepén Az élet értelme címmel könyvet is írtunk kedvenc sportunk összes értelmi-érzelmi-esztétikai leágazásáról.) Nála kevésbé voltam aktív, de azért megnéztem egyet-mást Bécsben, Rigában, Moszkvában, Bernben, Kölnben, Pozsonyban, Helsinkiben, Stockholmban, Minszkben, megint Prágában, újra Kölnben, ismét Pozsonyban. 2024 és Prága a tizennegyedik világbajnokságom, ezen belül Csehország fővárosában a harmadik, rekorder lett ilyenformán az O2.

Bevallani való: a magyar válogatottat divízió 1/A-s, azaz másodvonalbeli világbajnokságokon és kevésbé izgalmas tornákon számtalanszor láttam, ellenben a legjobbak között még soha (úgy értve, hogy helyszíni alapon), annak ellenére, hogy idén negyedszer is sikerült összehoznia a feljutást. A 2008-as szapporói csoda idején nem sokan reméltük, hogy ez lesz, meg azt sem, hogy most már mindenképp a bent maradás lenne az újabb lépcsőfok. Még egy speciális privátság: a 2019-es pozsonyi torna óta (ami egy feledhetetlen finn–kanadai döntőbe és az esélytelennek tartott finnek szenzációs győzelmébe torkollott) egy árva világbajnokságon sem jártam. Előbb azért, mert a kovid első hulláma miatt meg sem rendezték, hogy a többin miért, nem feszegetem, megvolt a maguk oka. Talán annyit jegyeznék meg szőrmentén, hogy kicsit el is hidegültünk mi ketten, én meg a hoki, igaz, ennek az elithez, az igazi jégkoronghoz nincs köze, de az biztos, hogy vannak dolgok otthon, amiket nem mindig tudok hova tenni.

A visszatéréshez a csúcsjégkorongos körforgásba nem is találhattam volna alkalmasabb helyet Prágánál. Ahogy a fenti felsorolásból is kitűnik, a hokivébékre járogató ember olyan városokat tehet magáévá, amelyek globálisan nem tartoznak a kiemelt turisztikai célpontok közé, megismerve őket (amennyire pár nap alatt lehet) mégis rendre arra lyukadunk ki: milyen jó, hogy ide és ide és ide is sikerült becsekkolnunk.

Két okot mondhatok, melyek miatt Prága kivétel. Az egyik, hogy a cseh fővárosba özönlenek a népek, nem az én felfedezésem, hogy vannak utcái, terei, hídjai, kocsmái, ahol szó szerint képtelenség elférni. A másik, hogy tapasztalataim szerint sehol (tényleg sehol, hacsak Kanadában nem, ahol nem jártam még) nem szeretik és nem értik ennyire ezt a sportot. A cseheknek mindegy, ki játszik, mennek és nézik a hokit, mint a pinty. Nincs másik vébé, ahol a meccsek túlnyomó többsége ugyanígy telt házas lenne, a csehországiak azok, ha szerény dánok játszanak szerény norvégokkal szombat délben, akkor sem lesznek kevesen a nézőtéren. Jó, az is igaz, hogy a dán–norvégot nem aranyárban, sok ezer koronáért mérik, mint a hazaiak negyed- vagy elődöntőjét, főként fináléját. Mindazonáltal: magától értetődően az idei lett minden idők leglátogatottabb világbajnoksága, megdőlt a rekord, amit 2015-ben állítottak fel, történetesen szintén Csehországban. Az új adat: 797 727 ember.

Turisztikai vonalon közbe kell vetnem: az is a jégkorongnak köszönhető, hogy volt módom és időm megszeretni Prágát. Nem ment könnyen, amikor először jártam itt, csalódtam. Érdektelen volt a sör, gyatra a konyha, a híres, messzirőljöttember-bolondító kocsmákban át akartak verni, az Óváros téren, a Károly-hídon, a Várban konkrétan képtelenség volt elférni, csak arra lehetett áramlani, amerre a hozzánk hasonló hülyék áramlottak. És az se volt igaz, amit annyian mondanak: hogy oda kell menni a jó sörért, ahova a csehek maguk mennek. Dehogy kell, a múlt sörét isszák a múlt díszletei között ezekben a műintézményekben.

Ehhez képest: Karlínba, Vrskovicébe, Vinohradyba, Bubenecbe kell menni, szuper hangulatú kerületek, árnyas, kellemes, tiszta utcákkal, tele igazi kávét és perfekt reggelit kínáló helyekkel egyfelől, valódi sörök tömkelegét csapolókkal másfelől, csak legyen energia és idő felfedezni, kipróbálni az arra érdemes objektumok tömkelegét.

A hokira visszatérve: annyit írtam már arról, hogy miért tökéletes ez a sport, ha magas színvonalon művelik (egy egész könyvre is futotta, ugye), hogy nem kezdeném elölről, úgyis csak ismételgetém magamat. De ennyit muszáj: a prágai arénában tényleg nehezen felülmúlható show-sorozat bonyolódott most is. Mind a külcsínt, mind a belbecset illetően. Fontos: egy hokimeccsnek nemcsak a jégen komoly az esztétikája, az sem mindegy, hogy a körítése milyen, totális audiovizális orgia egy tisztességes rendezvény ebben a műfajban. (Elnézést az Erste Ligától, nyilván nem róla beszélek.) Aminek organikus része, már-már főszereplője a közönség is (orbitális differenciát jelent a helyszíniség a televíziós közvetítésekhez képest, ahol semmi nem jön át a hangulatból, ehelyett felkészületlen kommentátorok-szakkommentátorok okoskodását kell túlélni), sehol máshol nem mosolyognak és nevetnek annyit és nem szeretik egymást annyira az emberek, mint a vébémeccseken, mindig együtt, függetlenül attól, melyik nemzet válogatottjának mezét viselik. Saját régi definíciómat újrahasznosítva-parafrazeálva: nem is sport ez, végképp nem háború, fesztivál ez minden porcikájában. Egyfajta osztályon felüli összművészeti fenomén.

Két negyeddöntőt, az elődöntőket, a bronzmeccset és a döntőt néztük meg most Prágában, óriási volt kb. valamennyi, hihetetlen dramaturgiával. (Meg hát már az eleje táján is mik történtek, például a csoportkörös Kanada–Ausztrián.) A fene se számított rá, hogy az elődöntőben a csehek – akik már az amerikaiak elleni negyedöntőben is csak Dostal kapus emberfeletti teljesítményének hála jutottak tovább 1-0-val – hetet vágnak a sokkal erősebbnek sejtett svédeknek, vagy hogy a svájciak 2-2 után büntetőkkel elintézik a címvédő Kanadát. Itt még egy bronzmeccs is tud kiváló lenni, két kevésbé mozgalmas harmad után is – Svédország–Kanada 4-2 –, ami meg a döntőt illeti, arra tényleg alig vannak szavak.

És hát szavak a cseh publikumra sincsenek tényleg. A magyar hokis szubkultúrában szokás a világ legjobbjának nevezni a válogatott mindig lelkes, pozitív, elkötelezett, aktív szurkolótáborát, de a csehek meccsei közben sem véletlenül-érdemtelenül használták a nejlepší szakkifejezést ezerszer a szpíkerek a csarnokban (akik egyszerre voltak profik és feleslegesek, utóbbiak abban az értelemben, hogy a hangulaton sok fokozni való nem volt). Olyan extázisnak és olyan hangerejű ünneplésnek ritkán szem- és fültanúja az egyszeri hokiturista, ami mondjuk a svédek elleni 7-3 alkalmából robbant ki több alkalommal a csarnokban, a döntő első, majd második góljáról nem is beszélve.

2025 májusában a svéd főváros Stockholm és a dániai Herning rendez A csoportos világbajnokságot, ott lesz a magyar válogatott is. Az a tervem, hogy én sem várok újabb öt évet az élményre. Aki mindezt nem hiszi (és teheti), járjon utánam.