„Ha valahol szükség lesz rám a jövőben, akkor tényleg rám legyen szükség, ne arra, hogy milyen szépen mosolygok”

• Ionescu Raul és Gellért Dorottya idén a két Friss Csillag, ők azok a pályakezdő színészek, akikre a május 30-án induló Friss Hús fesztivál szerint érdemes lesz odafigyelni a jövőben.
  
• Előbbi most negyedéves a kaposvári egyetem színművész szakán, szerepelt már nemzetközi produkcióban, de látható különböző előadásokban a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a Nemzeti Színházban és SZFE-vizsgarendezésekben is.
• Beszélgettünk arról, hogy milyen szerepe lehet a rövidfilmezésnek a pályakezdésnél, hogy mennyire tud nyomulni, hogy van-e B-terve, de osztályfőnöke, Vidnyánszky Attila is szóba került.
  

444: Hogyan váltál Friss Csillaggá?

Ionescu Raul: Idén ez kvázi mentorprogramként működik; Osváth Gábor producer februárban keresett meg, elsőre nem is értettem az egészet, lévén nem forgattam korábban nagyjátékfilmet, nem voltam benne igazán a filmes vérkeringésben. Azt mondta, hogy korábban egyáltalán nem vagy keveset látott, de rövidfilmekben már szereplő arcokat keres, így esett a választása rám és Dorkára. Tavaly is szerepelt egy kisfilm a Friss Húson, amiben játszottam, két évvel ezelőtt ment Füzes Dani Hogy ne győzzünk című filmje, és idén van kettő.

Azóta pedig kicsit furcsa és kaotikus módon nagy fordulatokat vett az életem, mind magánéletileg, mind szakmailag. Képzeld, a Puszták népe előadásunkkal kint voltunk Londonban és Amszterdamban turnézni áprilisban - ami önmagában óriási dolog-, és a turné kellős közepén, a második londoni előadás szünetében hívtak, hogy megkaptam életem első nagyjátékfilm főszerepét a Hiénák című filmben. Ilyesmi, momentán még processzálás alatt álló hírek, események történnek velem újabban; rendkívül hálás vagyok. Komoly feladatokkal kínálnak meg engem felülről.

Osztálytársaid mit szóltak?

A srácokkal szerencsére nagyon jó a kapcsolatom, szívatjuk egymást, de nagyon örülünk a másik eredményeinek. Azért nagyon sok minden iszonyatosan szerencse alapú szerintem ezen a pályán, főleg így az elején.

Mindenki tudja, hogy ők is lehetnének ugyanott, ahol én vagyok, mint ahogyan én is lehetnék ugyanott, ahol ők vannak.

Most negyedévesek vagyunk, szerencsére mindenkinek volt jó feladata ebben az évben, és senki nem maradt hoppon.

Milyen szerepe van a rövidfilmeknek a pályakezdésnél?

Nagyon jó belépők, rendkívül hálás, hogy mire eljutok majd oda, hogy először forgassak egyhuzamban mondjuk 15-20 napot, addigra már lesz tapasztalatom a rövidfilmek révén. Például nem leszek zavarban attól, hogyan működik egy stáb, mit csinálok mondjuk két take között, amikor átállás van, ilyenek.

Plusz nekem minden egyes rövidfilmhez, amit forgattam, baromi fontos emberi kapcsolataim is kötődnek, shout out to Kövesi Zsombor, aki azóta az egyik legjobb barátom, amióta a Hogy ne győzzünkben forgattunk. De színészi szempontból az is baromi izgalmas, hogy van az embernek öt-hat-hét napja, hogy egy karakterívet nagyon sűrűn felhúzzon.

Idén két versenyfilmben is szerepelsz a Friss Húson, a Talált tárgyakban és az Apám fiában. Hogy élted meg a forgatásokat?

Amikor Sólyom Kristóf - a Talált tárgyak rendezője - elküldte először a forgatókönyvet, azt gondoltam - a lehető legjobb értelemben -, hogy úristen, mennyire romantikus. Mennyire romantikus az, ahogy nem történnek igazán nagy események, nincsenek súlyos mondatok, nincs túlmagyarázva semmi, és ez nekem nagyon tetszett.

Az Apám fiában meg nagyon érdekelt az a kapcsolat, ami a két testvér között van. Nekem van egy nővérem, aki 25 éves, és egy kishúgom, aki másfél, és mind a kettővel, természetesen egészen más, de nagyon szoros kapcsolatom van. A filmben a testvérpár a lehető legtávolabb van egymástól, a genetika jelent csak közös nevezőt, és végül pont ez az aspektus hozza őket közelebb egymáshoz.

Korábban azt mondtad, nem megy a networkölés, pedig a fesztivál azért jó lehetőség lenne erre…

Én egy nagyon szociális srác vagyok, nagyon könnyen ismerkedem meg új emberekkel, nagyon könnyen barátkozom. Szeretem azt gondolni magamról, hogy bármilyen közegben, a szekszárdi késdobáló kocsmától egy értelmiségi közegig ügyesen el tudok boldogulni. Ellenben, ha felmerül bennem a gondolat, hogy én várok, vagy csak várhatnék valamit a másik embertől, akkor már képtelen vagyok természetesen viselkedni. És akkor inkább bele se megyek ilyen helyzetbe. Vannak, akik jók ebben, azt nem lehet elvitatni, hogy ez is nagy munka, én szeretném ezt az energiát másba fektetni.

Ha valahol szükség lesz rám a jövőben, akkor tényleg rám legyen szükség, és ne arra, hogy milyen szépen mosolygok, vagy elegánsan gazsulálok.

Most vagy negyedéves a kaposvári egyetemen, az SzFE szóba sem jött?

De, megjelöltem, csak kiestem a harmadrostákon.

A kaposvári képzést sokan lenézik és másodrangúnak tartják a pestihez képest. Te érezted ezt a hozzáállást?

Abban az értelemben így is van, hogy mindenki az SzFE-t jelöli meg első helyen. De soha nem éreztem ezt a lenézést. Az évfolyamtársaim, akik a Horváth Csaba-Rába Roland, illetve a Hegedűs D.-ifj. Vidnyánszky osztályba járnak, akikkel harmadrostáztam, a legjobb barátaim is ezen osztályok tagjai.

Ugyan szegregál földrajzilag, ha az ember oda lekerül, de Vidnyánszky Attila az osztályfőnököm, így nagyon hamar a Nemzeti Színház hatodik emeleti festőterme vált a mi egyetemi közegünkké, hogy a Tanár úr tudjon velünk dolgozni.

Megkerülhetetlen a téma: az SzFE körüli modellváltás mennyire hatott rád, akár lelkileg?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent értettem ezzel kapcsolatban. Azt éreztem mindenesetre, hogy ahogyan ez a dolog történik, az kicsit túl, hogy is mondjam, ellentmondást nem tűrő és agresszív. Amikor kikerültek az első információk a modellváltásról, az már azután volt, hogy engem a Tanár úr felvett, azon a nyáron nagyon sokat szorongtam. Arról nem is beszélve, hogy ugyanazon a nyáron beleszerettem egy lányba a budapesti harmadrostán, akit fölvettek - emiatt nagyon ott akartam lenni én magam is, sajátomnak éreztem.

Aztán elkezdődött az egyetem, és emlékszem, hogy Kaposváron, az első osztályfőnöki órán a Tanár úr bejött a terembe, és azt mondta:

„Drága emberek, hát kérdezzenek bármit.” És hirtelen így köpni-nyelni nem tudtunk, hogy most mire gondol? Most mit kéne kérdezni?

Annyi mindent kérdezhettünk volna, hát nem is kérdeztünk semmit. De az hamar kiderült számomra, hogy vele tényleg lehet egyet nem érteni. Kint voltam a tüntetéseken, a Tanár úr tudott róla, beszéltünk erről, ami felszabadító volt. Nem ért semmilyen retorzió emiatt.

Az első két évben, amikor még rendszeresen dolgoztunk vele, igyekeztem a lehető legtöbbet felvenni, és fel is lehet tőle venni sokat. Azért ő nagyon zavarba ejtő módon szimpatikus néha, tudod? Sokszor csak egy nagyon aranyos bácsi, főleg ahogyan bizonyos anyagok, például a Rómeó és Júlia kapcsán beszél a szerelemről. Szinte népmesei az, ahogyan fogalmaz a számára fontos dolgokról.

És akkor szépen lassan megtanultam leválasztani a szakmai és emberi részét arról, amit ő közéletileg, politikailag jelent, és amivel jellemzően nem értek egyet. Nekem ezzel nem volt tisztem foglalkozni az első két évben. Csak dolgoztam, hogy a lehető legtöbbet elsajátíthassak abból, amit ő tud tanítani.

Akkor külön tudtad választani, hogy miközben veletek nyitott volt, addig a különböző megnyilvánulásaiban ennek pont az ellentéte jött le?

Nézd, amikor azt mondom, hogy tudtam kezelni, akkor azt úgy értem, hogy nem bolondultam bele.

Azért a mai napig nagyon zavarba ejtő sok minden vele kapcsolatban, zavarba ejtő egy-egy megnyilvánulása, főleg, hogy már nincsen benne a mindennapi életemben, és az utolsó alkalom, amikor vele dolgoztam sem sikerült fényesen a kettőnk relációja szempontjából.

Nem történt semmi konkrét, valamiért mégis így érzem.

Ebben a megosztottságban mennyire nehéz ma egy fiatal színész helyzete?

Én próbáltam a lehető legkevesebb figyelmet irányítani erre a kérdésre, pont azért, mert amúgy is szorongó alkat vagyok, nem akarom még ezt is túlgondolni. Valahogy nekem az életem nagyon jól alakul ilyen szempontból, a mi generációnkban már olyan értelemben nincs jelen ez a fajta polarizáltság, engem egyik oldalról sem ért semmilyen megkülönböztetés, szerencsés vagyok, mert azt érzem, hogy nem is nagyon kell ezzel foglalkoznom.

Nem azt akarom mondani feltétlenül, hogy struccpolitikát folytatok, de azért kicsit igen. Látni ezeket a színészeket, akik mindig ott vannak, amikor meg kell szólalni, és így elveszítik a plaszticitásukat művészileg, ami számomra sokkal fontosabb. Az szokott zavarni, hogy nem tudom pontosan, mit szabad és mit nem szabad mondani, de próbálok valahogy mindig igaznak maradni, vagy nem tudom…

A színházi és a filmes közeg helyzete sem mondható túl rózsásnak. Szoktál aggódni a jövőd miatt?

Egyrészt nem vagyok hajlandó aggódni, másrészt meg annyi dolog van, amin nap mint nap lehet feszengeni, hogy nem marad időm, energiám, figyelmem még a jövőmön is aggódni. Persze vannak súlyosabb időszakai az életemnek, akkor ott minden összpontosul, abban van egy ilyen jövőtől való szorongás is, de közben meg van egy nagyon erős hitem abban, hogy rám vigyázva van. Ez persze kicsit olyan, hogy jó, akkor nekem magamra nem is kell annyira vigyáznom, mint ahogyan azt sokszor nem is teszem, de ez egy nagyon fontos, pozitív bizonyosság bennem.

Amikor nem vagyok jól, arról nagyon sokat beszélek a környezetemnek, így a probléma verbalizálásától el is veszik az éle. Másrészt olyankor mindig felszedek ideiglenesen ilyen kis kedélyjavító rutinokat.

Számodra mennyire szent a szakma? Van B-terved?

Az az igazság, hogy kiskorom óta zabszem van a seggemben a külföldre költözéssel kapcsolatban. Biztos, hogy ez a multikulturális családi háttérnek is betudható; félig román, félig magyar gyerek vagyok, de közben a román oldalról egy kicsit szerb, a magyar oldalról egy kicsit sváb. A németet tanultam először a magyar és a román után. Anyukám színházigazgató volt Szekszárdon, ez egy német nemzetiségi színház volt, tele osztrák és német színészekkel, közöttük nőttem fel. Egy ilyen fura közép-európai balkáni keverék vagyok, emiatt mindig volt bennem vágy arra, hogy ne csak egy helyen éljek. Ha Magyarországon maradok, akkor ezt csinálom, itthon nincs B-tervem, de közben nagyon szívesen élnék tengerparton is.

És ott mit csinálnál?

Romantikus elképzeléseim vannak erről, mondjuk nyitnék egy kis pékséget valahol a Tirrén-tenger partján, vagy egy éttermet Krétán.