„A színháznak mint épületnek talán tényleg vége lesz egy ponton”

Ördög Tamás a Dollár Papa Gyermekei alapító színész-rendezője. Kiss-Végh Emőkével 2009 óta építik ezt a sajátos hangvételű társulatot, amely lakásszínházi és stúdióelőadásokkal lett a magyar színházi élet fontos szereplője. Nem olyan egyértelmű, hogy mi lesz az ő színházi nyelvükkel, ha kilép ezekből az intim terekből, és nagyszínpadra, sőt kőszínházba kerül - mint most a Radnóti Színházban, ahol Ördög rendezte August Strindberg darabját.

444: Miért érdekel ennyire A pelikán története?

Ördög Tamás: Azzal hívtak fel a Radnótiból, hogy tudják, én már foglalkoztam ezzel az anyaggal, van-e kedvem megrendezni. És tényleg nagyon szeretem ezt a darabot, el lehet mélyedni benne, nem kétdimenziós, rengeteget lehet belekanalazni az ember saját életéből, gazdag, sűrű anyag.

Pont tíz évvel ezelőtt rendezted meg először, azóta te is nyilván változtál, akár másképp is láthatsz sok mindent…

A trafós verzióban Strindberg inkább csak kiindulási pont volt, mindenki a saját nevén szerepelt, és rengeteg vendégszöveggel dolgoztunk, Bergman mellett olyan kortárs alkotót is behoztunk, mint például Murakami, akiről nehezebb feltételezni, hogy kapcsolatba hozható a darabbal. A mostani pedig egy az egyben az eredeti szöveg.

Ez a te döntésed volt?

Igen, én akartam, hogy nagyon különbözzön az első verziótól. Amikor 2014-ben pályakezdőként, a Trafó stúdiójában megcsináltuk, az egy teljesen más helyzet volt. A Dollár Papa Gyermekeivel egyébként a mai napig úgy dolgozunk, hogy soha nincs főnök. Ez egy nagyon idilli dolog, csak magunknak kell megfelelni, és a Trafóval is annyira jó a viszonyunk, hogy teljesen szabadon tudunk dolgozni. Eddig csak Magyarországtól nyugatra tapasztaltam meg színházban, hogy nincs apafigura, aki persze anya is lehet, de azért Magyarországon mégis inkább apa, aki azért csak megjelenik néha, csak megmondja a tutit, és hát ugye a kőszínház egy intézmény, egyszerűen másképp működik a rendszer. És még akkor is, amikor teljes bizalmat kapok, mint most a Radnótiban.

Olyan ez, mint az öncenzúra, hogy az ember önkéntelenül is elkezd igazodni még akkor is, ha nem kérnek tőle semmit?

Ez talán túlzás, de az fontos például, hogy figyelembe kell venni a színház közönségét, hogy kinek csinálom a darabot. Nem lesz népszerű, amit mondok, de szerintem borzalmas állapotban van most a közönség. Mintha mindenki megkattant volna a covid óta. Egy idegbeteg akarnokságot érzékelek: a járvány előtt a nézők valahogy jobban át tudták magukat adni az előadásnak, elvárások nélkül. Ebben szerintem ez a streaming-őrület is benne van, hogy mindenki nagy kultúra-fogyasztó lett a koronavírus alatt, két-három csatornára is előfizetett. Mára ez odáig jutott, hogy egy nyolc órás sorozatból megnéz valaki mondjuk öt percet, és habzó szájjal áll fel, hogy az egész el van cseszve, úgy szar, ahogy van. A színházban is érződik ez az attitűd, amitől azután eleve nem jöhet létre a „találkozás” közönség és színészek között.

Az elmúlt időszakban a jegyárak is drasztikusan megemelkedtek. Ez is szerepet játszhat az elvárások változásában?

Abszolút. Eljön egy pár, az tizenhat-húszezer forint. Ezért az összegért már elvárja, hogy minden másodpercben szórakoztasd, mozgasd meg, füstöljél, stb. Azért is baj ez, mert az elvárás falat húz az ember és az élmény közé. Az is látszik, hogy nehezebb eladni a jegyeket. Szerintem most bármelyik színházba bejutsz, ha este odamész.
Az előadásra visszatérve, én alapvetően máshogy dolgozom, mint a rendezők többsége. Nem rendelkezek le egy előadást, vagyis nem mondom meg, hogy ki hol üljön vagy álljon, hogyan jöjjön be. De lélektanilag is igaz, hogy nagyon kevés beállított dolog van. Azok is csak akkor, ha a színésznek organikusan tud jönni, sose ragaszkodom az ötleteimhez. Van olyan színész, aki ezt imádja, mivel szabadságot ad, amitől azt érzi, hogy önmaga lehet. Azután olyanok is vannak, akik ha nem is ennyire lelkesek, de legalább vonzza őket a kihívás, hogy meg kell küzdeniük egy feladattal.

Ez a komfortzónából való kilépést jelent?

Igen, mert ez egyfajta magányosság. A színészeknek Magyarországon általában nincs felelősségük, végrehajtó pozícióban vannak. Van, aki ebbe beledöglik, mert önállóságot szeretne, és van, akinek meg pont jó így. Szerintem eleve kétféle színész van: az egyik magából akar dolgozni, mindenáron, a többiek pedig mindig külsőségekből.