Akivel minden megtörtént már

A kritikát Lapis József írta

„Hol van itt az életet maga mögött tudó férfi bölcsessége, akivel minden megtörtént már, és okult belőle?” – kérdezi, önmagától, az Oravecz Imre nevet viselő naplóíró. Saját viselkedésének nevetségességére, érzéseinek nyughatatlanságára kérdez rá egy új, időskori szerelmi viszonyban, de vállaljuk a kockázatot, és tegyük fel ezt a kérdést e kockázatvállaló könyvnek is. Hol van benne a bölcsesség?

Az Alkonynapló számadás, szembenézési kísérlet az öregséggel és a magánnyal, kacérkodás a halállal, egy 75–80 éves férfi (író) beszámolója élete napjairól (amely időszak a covid-éveket is tartalmazza). Van benne bölcsesség, kétségkívül, de – szerencsére – ez nem magától értetődő, nem mesterkélt és nem lezárt. Nem végiggondolt abban az értelemben, ahogyan például Illyés Gyula Kháron ladikján című esszéregényének bölcselete, reménnyel töltekezése, erős üzenete az. Ha Oraveczé ilyen lenne, nem biztatnék az elolvasására. Hogy nem ilyen – hogy csapongó, esetlen, keresetlenül, olykor banálisan őszinte, hogy önellentmondásokkal teli, hogy egyszerre végérvényesen lemondó és szenvedélyes, hogy szomorú, hogy mélyen reménytelen, hogy megpróbáltatásokkal és vágyakkal és kétségekkel teli, hogy megragadhatatlan – nos, mindezek miatt viszont bátran ajánlom.

Az életet alapvetően nem sikerül megérteni. Nem ez a legnagyobb baj. „Hiába faggatod a tényeket, a múltat. Nem tudsz meg semmi fontosat, lényegeset, nem leszel okosabb, bölcsebb. Rejtettségben zajlott az élet.” Az olvasó valahogy, mégis, kicsit okosabb, bölcsebb is lesz, épp annyival, amennyivel egy sors idegenségével és ismerősségével történő megismerkedés ezt elérheti. Lassan beszippant a kérdések körforgása (mi lett volna, ha?; meddig tart még?; emlékeznek-e rám?; miért folytassam?; milyen lehetősége van a szerelemnek, vágyaknak?; hogyan közeledjek a fiamhoz?; mi történt a régi világgal, a földdel stb.), elkezdünk kötődni, együtt megyünk, együtt jövünk, együtt küzdünk – ha mindvégig magányosak maradunk mi is, mint ahogyan a naplóíró is az. Nézzünk bele egy élet szakadékába, szakadékaiba.

Maga a nagy kérdés, az elmúlás, nem újdonság Oravecz Imre művészetében. Több különféle nekirugaszkodás után előző verseskötete, a Távozó fa tulajdonképpen öregségköltészet, halállíra, olyan emlékezetes darabokkal, mint a József Attila Kész a leltárjának méltó párdarabjaként is olvasható Összegzés, melynek konklúziója: „ennyi volt az élet”. Ha végigolvassuk a vers felsorolását, akkor bizony megtaláljuk benne az Alkonynapló visszatérő témáit, problémaköreit, emlékeit is. Csak néhány példa: „Anyám fiatalasszony-kori boldog-szép arca”, a Dregoly földje és a Tarna vize, „félelmem apámtól”, „kirándulás az irodalomba”, „a német nyelv, az angol nyelv”, „hűtlen szerelmek”, a másik otthon: Kalifornia, „a családi élet álmának kergetése”, a két fiúgyermek, a kutyák, „üldögélés a teraszon”. Bizony, az Alkonynapló bejegyzéseinek jelentős része ezeket a benyomásokat ismétli, e helyzetek mindennapi megélését bontja ki. Ilyen értelemben egy kiterjedt, nagyon személyes, őszinte és részletes Összegzést kapunk, hasonló konklúzióval, bár talán pont helyett kérdőjellel. Ennyi volt az élet? Avagy az utolsó bejegyzés szerint: „Meddig még? Hogyan akkor? És azután?”

Az Alkonynapló erőteljesen kapcsolódik különféle hagyományokhoz: mindenekelőtt az emlékezésirodalomhoz, a számvetés alakzataihoz, de a kortárs művészi önéletírások összefüggésében is olvasható, amennyiben az őszinte és közvetlen személyesség hangját időről időre elbonyolítják a napló megírására, szerkesztésére vonatkozó reflexiók, a megélt álmok szinte valóságként történő közreadásai, a saját korábbi, fikciós művekkel, mint a Halászóemberrel, az 1972. szeptemberrel vagy a regénytrilógiával történő összefonódások (időnként a napló helyszínei úgy jelennek meg, mint ahol az Ondrok gödre vagy a Kaliforniai fürj szereplői is jártak és cselekedtek). Sőt, ahogyan az egyik ironikus bejegyzés rögzíti: a szerző számára is meglepetésként, de kiderül, hogy korát megelőzve már évtizedek óta ökolírát művel, amikor a természetről, a fákról, a madarakról ír. A mű szerves módon bomlik ki az életműből, abba a nagyszabású, soha véget nem érő kirakósba, amelyet Oravecz Imre világa jelent, újabb darabok illeszkednek – vagy épp különböznek el belőle.

Egyfelől a nagy téma, Szajla, illetve a föld(művelés) eltűnése is további adalékokkal, utólagos értelmezésekkel gazdagodik; másfelől a Szabó Lőrinc-i hagyományt folytató 1972. szeptember szerelmi költészetének megszólalásmódja, gyötrelemszerkezete is visszatér (olyannyira, hogy a Már és még című bejegyzés egy az egyben bekerülhetne a korai kötetbe is – költeményként); de mint láttuk, a Távozó fa versanyaga ezúttal prózai formában íródik tovább. Csak egy példa szemléltetésképp az utóbbira. A Szekuláris bizonyíték című rövid vers ekként szólt: „Kell, hogy legyen mennyország. / Különben hova került volna az anyám?” A most tárgyalt könyv Sötét órán című bejegyzése: „Halott anyám, hol vagy? Kell, hogy legyél valahol, és tudj mindenről!” A két szövegrész különbsége egyben az elmozdulást is megmutatja a két könyv között. Az Alkonynapló önmarcangoló, prózai közvetlensége, a megszólítások, önmegszólítások gyakori használata következtében a versekben megképzett művészi távolság a naplóban nagyrészt felszámolódik – bár, mint említettem, vannak távolító gesztusok, mégis, ebben a műben bámulatosan közel kerülünk egy egyéni sorstörténés, egy emberi tudat- és testműködés megtapasztalásához (hasonlóan egy másik bátor és kegyetlen műhöz, Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójához). A testiséget szükséges külön is kiemelnem, hiszen az Alkonynapló sok esetben kifejezetten kendőzetlenül számol be egy közel nyolc évtizede használatban lévő test küzdelmeiről, kényszereiről és vágyairól.

Bevallom, hogy az olvasás során többször megfogalmazódott bennem, hogy az önismétlések és önellentmondások, vagy akár az időnkénti közhelyek a mű gyengeségei között tarthatók számon. Igen, jellemző, hogy ugyanaz a panaszos gondolatfutam kerül elő 20-30 oldalanként (nagyon hasonlóan). Igen, előfordul, hogy bizonyos kérdésekről egyszer így, máskor gyökeresen másképp nyilatkozik a naplóíró. És valóban, egy-egy szentenciózus mondat kissé banálisra sikerül („Ha mégis, jó látni, hogy rügyeznek a fák, sarjad a fű és nyílnak a tavaszi virágok, vagyis utánunk is lesz még élet a földön, vagy akkor lesz csak ismét igazán.”). Találunk gondolati szempontból, összetettség tekintetében kissé gyenge lábakon álló szakaszokat is (mint például az Egyesült Államok jelenkorára, illetve a BLM-mozgalomra vonatkozó rész), illetve a felidézett nők – gyakorta csak – külsejének megjelenítése sem mondható különösebben, hm, izgalmasnak. Mindennek ugyanakkor megvan a poétikai helye és kockázata. Ha egy könyv a keresésről és küzdelemről, önszembenézésről szól, abban mindez – megkerülhetetlen. A színre vitt, megteremtett őszinteségnek tartalmaznia kell az esetlenséget, az ellentmondásokat, azt is, hogy a tudat újra és újra visszaforog ugyanahhoz, azt is, hogy nem minden gondolatunkkal váltjuk meg a világot – mégis kimondjuk. A könyv sodrása, az öregséggel történő soha ki nem egyezés lehetetlen törekvése nem hogy elbírja, de előfeltételezi ezeket a megoldásokat. „Döbbenetes, hogy úgy teszek, mintha örökké vagy sokáig akarnék élni.”

Az Alkonynapló sokféle hatást képes kiváltani belőlünk. Megrendülést, reményt, szomorúságot, együttérzést és ellenszenvet, idegenséget és önmagunkra ismerést. Gyönyörűen megkomponált és megírt bejegyzésekben sem szűkölködik. Tépelődés a múlt és a jövő távlatairól, a hétköznapi apró-cseprő dolgokról, az apaság megtartó erejéről és buktatóiról, a szerelem energiájáról és csapdáiról. Oravecz Imre könyve újra bebizonyította, hogy az élet alkonya nem kimeríthető téma, és meg kell írni, meg lehet írni – akár ilyen nyers gazdagsággal is.

Oravecz Imre: Alkonynapló (2018–2023), Magvető, 2024, 4490 Ft