„Ahol biztonságban együtt vannak emlékezők és felejtők”

• Szűcs Teri irodalomtörténész, kritikus új könyve, a Visszatért hozzám az emlékezet egy sokakat érintő, fájdalmas témát jár körül.
• Interjúnkban arról beszél, milyen egy anyát ápolni, milyenek a demencia hétköznapjai, és hogyan hozhat ez a betegség egyfajta felszabadulást.
  
• Azt mondja, középkorú emberként neki is el kell gondolkodnia azon, hogyan lehet együtt élni a felejtéssel.
  
• Tudom, hogy rengeteg minden kell ahhoz, hogy valaki otthon ápolhassa a hozzátartozóját, valamint azt is tudom, hogy a hétköznapok rengeteg szenvedést, bánatot és veszteséget is jelentenek – ebből a könyvből mégis derű és elfogadás árad.

444: Egészen megrendítő az, ahogy a felejtés ellen küzdötök, ahogy kapcsolódni próbáltok a demenciába süllyedő anyukádhoz...

Szűcs Teri: A mi esetünkben egy hosszú betegségsorozatról beszélhetünk, mostanra már kb. tizenöt évről van szó. Depresszióval kezdődött és a demenciával folytatódott. (Fontos kérdés, hogy ez a kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz, mennyire függenek össze.) A depresszió alatt már ráálltunk az otthongondozásra. Később pedig megjelent egy új és hasonlóan pusztítónak tűnő állapot, ami addig ismeretlen problémákat hozott. Elsőre nagyon ijesztő volt, amikor felmerült, hogy ez a demencia. Elképzelhető, hogy ma már némileg könnyebb egy családnak feldolgozni a diagnózist, de akkoriban – bő hat éve – az egészségügyi intézményektől nem sok támpontot kaptunk. Meg voltunk győződve arról, hogy ezután nagyon hamar jön a vég, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy lehet így élni. Azóta kiderült, hogy bármilyen nehéz, nemcsak lehet így élni, de még boldog pillanatok is adódnak. Az apám mindkét időszakban azt élte és éli meg, hogy van egy társa, akit ő ismer és szeret, és akivel volt egyfajta kapcsolata, amit teljesen át kellett értékelnie. A mai napig vannak szép pillanataik, amikor kettejük között megképződik a szeretet-egység kézfogással, egymásra mosolygással, és látom, hogy apám tud ennek örülni. Én lehettem – leánygyermeki pozícióból – az, aki szabadabban tudott kísérletezni, történetmondással vagy a zenével.

Te találtad ki az éneklést és a közös zenehallgatást, a történetmesélést mint az emlékezet fejlesztésének módszereit, vagy olvastál róluk?

Előbb kezdtem el kísérletezni, játszani, mesélni, együtt énekelni. Később utánaolvastam, és kiderült, hogy ezek létező „jó gyakorlatok”. Angliában például, ahol másképp tekintenek az öregkori betegségekre, mint nálunk, számos kutatás létezik ezzel kapcsolatban. De mi ettől függetlenül csináltuk mindennap például az esti YouTube-koncertezést. Anyám mindig is éneklő ember volt. Aki mindemellett egy nagyon meghatározó másik kultúrából települt át fiatalon Magyarországra. Logikusnak tűnt, hogy megpróbáljuk őt segíteni abban, hogy hozzáférjen mindahhoz, ami neki valaha fontos volt, és néha felmerült az emlékezetéből. Például visszahoztuk a szovjet esztrád-kultúrát az életébe. A történetmesélést egyfajta kétségbeesett kísérletként kezdtem el, ami nemcsak, hogy bevált, hanem a hatása az én életemben is megmutatkozott. El akartam neki mondani azt, amit tőle tudtam az élete legizgalmasabb korszakáról, amikor virágzott és sikeres volt. Ez aztán mozgósította a hosszú távú emlékezetét, és felhozott újabb tartalmakat. Láthattuk, hogyan kezdte újraírni, újrarendezni az emlékeit, hogy tudjon maga is történetekkel válaszolni arra a kérdésre, hogy ki ő. Amit kezdetben meséltem neki, az nyilván az én verzióm volt – meséknek is hívom őket a könyvben –, hogy visszahallja azt, amire akkor épp nem emlékezett: a Szovjetunióban megélt fiatal felnőtt éveiről meséltem, ami egyfajta mitikus hőskorrá, az emlékek újraalkotásának alapzatává vált.

Azt is leírod, hogy sok minden most derült ki számodra a múltjáról, amikor a „meséid” hatására ő is elkezdett emlékezni…

Az ő emigrálási túlélő mechanizmusa az volt, hogy nagyon sok szálat elvágott. Ezért én csak egy erősen cenzúrázott variációt hallottam a múltjáról, ezt tudtam visszamesélni neki, erős és szép képeket, amiket egyfajta tükörként odatettem elé. Ezek azután előhívtak más emlékeket, és lassan a kis mozaikok elkezdtek sokasodni. Ezek közt sok dolog számomra új és megvilágító volt. Én is hoztam új elemet a mozaikba. Anyám például nem tudott semmit az apja haláláról, aki a második világháborúban esett el, amikor ő még csecsemő volt. A betegsége alatt jutott eszembe, hogy hátha most már nyilvánosak az akták, amelyekből ki lehet deríteni valamit a nagyapám haláláról. A posztszovjet emlékezet egy összezúzott, hiányos emlékezet, az oroszországi Memorial Társaság pedig ennek az emlékezetnek a rehabilitálásával foglalkozik. Rajtuk keresztül tudtam utánanézni, hogy melyik katonasírban van eltemetve a nagyapám. Ez a tudás fontossá lett az anyám számára, számon tartja az apját.

Ez egyébként soha nem merült fel köztetek az elmúlt évtizedek alatt? Ő nem beszélt erről, és te se kérdeztél?

Nehéz volt nekem ezekkel a hiányokkal együtt élni, de elfogadtam, hogy nem tudja a válaszokat. Megbetegedett már, mire egyáltalán megtudtam, hogy a titkosított aktákat felnyitották. Nagyon pontosan rá lehet itt látni, hogyan határozza meg a hatalmi-politikai akarat az egyéni, családi, személyes emlékezetet. Anyám egy olyan emlékezeti térben szocializálódott, ahol a nem-tudás és nem kérdezés volt előírva. Persze sok megválaszolatlan kérdés van: anyámé egy zsidó család, belorusz területen maradtak hozzátartozói, az ő történetüket se ismerem, ezek mind ilyen „elrekesztett” tudások.

Ezt az odaadó emlékezeti munkát ráadásul úgy csinálod, hogy a kettőtök kapcsolatáról megfogalmazod: „egyikünk se tudta megadni a másiknak azt, amire a legnagyobb szüksége lett volna”.

A miénk nem volt egy jó anya-lánya kapcsolat korábban, ennek okaiban most nem mélyedtem el. Az viszont egy felszabadító érzés, hogy most meg tudom adni neki azt, amire szüksége van. És ez a történet, azt hiszem, nem egyedi, hogy a demencia ilyen változást hozhat egy problematikus szülő-gyermek kapcsolatban: nagyobb közelséget, intimitást, egy letisztuló szeretetkapcsolatot. A demenciával élő ember fokozottan a jelenben él, és ha ez igazzá válhat a mellette lévő szerettére is, akkor talán ez megkönnyítheti ezt az átalakulást.

Elgondolkodtató, amit arról írsz, hogy a demencia során az emlékekkel együtt azok a görcsök, szorongások is lefoszlanak az emberről, amik addig megnyomorították az életét…

Az ebben a felismerésben a tragikus, hogy az úgynevezett „normális, egészséges” állapotunkban mennyi neurotikus beidegződést hordozunk, amelyekre szüntelenül emlékszünk, folyton jelen vannak. A demencia hozhat ezek alól egyfajta felszabadulást, a betegséget meghatározó felejtéssel együtt el lehet felejteni ezeket is. Ugyanakkor megtörténhet, hogy a szorongás és félelem olyan mélységes beidegződéssé válik, amit a demencia nem tud eltörölni. Ilyen történetet is mesélek a könyvben. Anyám esetében az az elhatározás, hogy a Szovjetunió-beli életét elrekeszti, hogy ezáltal kizárólagosabban jelen lehessen Magyarországon – ami egy nagyon radikális döntés volt –, feloldódott, elhalványult, és épp „a felejtés betegségének idején” jelenvalóbbá lett az élettörténetének első szakasza. Másfajta elmozdulást, oldódást is hozott a demencia. Anyám a súlyos depressziós szakaszában apámon és rajtam kívül senkivel sem akart találkozni, az élettársammal sem. A demencia alatt ez megváltozott, olyannyira, hogy nagy nevetések, közös táncok és éneklések kezdődtek. Nehéz kritikus időkben új embereket beengedni a világunkba, ugyanakkor minden új ember új színeket tud hozni, ami nagyon fontos lehet a demenciával élőnek, de a környezetének is. Fantasztikus volt látni azt, hogy egy elzárkózó és akkoriban a maga sajátságos módján mégiscsak homofób ember mennyire örült a lánya nőnemű élettársának.

A homofóbia is ilyen egyszerűen „el tud múlni”?

A homofóbia egy bonyolult felépítmény, konstrukció, és a konstrukciók széteshetnek, a mélyebb reflexek azok, amik megmaradnak.

Az előző könyved 2011-ben jelent meg, A felejtés története címet viseli, és a holokauszttal kapcsolatos irodalmi emlékezetről szól. Biztos neked is eszedbe jutott, nem lehet véletlen, hogy „a felejtés” végigkíséri az életed, hogy neked ezzel dolgod van…

Mintha lenne valamiféle egység az életemben, tényleg. Igazából meglepett, amikor ebbe így először belegondoltam, pedig tulajdonképpen logikus, hiszen sok olyan kérdés van az emlékezés és a felejtés kapcsán, ami engem szenvedélyesen érdekel, és az életem különböző szakaszaiban nagyon közel került hozzám.

A felejtésről való tudásodhoz mit adott hozzá ez az elmúlt tizenöt év?

Nagyon leegyszerűsítve, a holokauszt kapcsán a felejtés negatív ügynek tűnt, most pedig egy egészen más perspektívából kellett rálátnom. De más perspektívából látom azt is, hogy mennyire alapvető igény az emlékek birtoklása, vagy valami olyan tudásnak a birtoklása, ami a személyhez tartozik. Szörnyű szenvedés, amikor valaki először éli át, hogy elkezdenek kihullani dolgok az emlékezetéből: szorongást, félelmet és összezavarodást okoz, a saját identitás birtoklásának megrendülését. De ha az emberről úgy gondolkodunk mint egy archívumról – hogy addig ember az ember, amíg tudja mozgósítani a saját emlékezetét és tetszőleges módon előhívni tartalmakat –, az egy rendkívül rideg és brutális emberkép, amivel én nem tudok azonosulni. Azért sem, mert azt láttam az elmúlt években, hogy a demenciában nemcsak kihullanak dolgok, hanem az interakciók révén újraszövődnek mások, amelyek próbálják helyettesíteni az eltűnőket. Mintha sokkal több lenne az ember, sokkal flexibilisebb és gazdagabb lény, mint hogy annak mentén értékeljük, emlékezik-e vagy felejt. Középkorú emberként nekem is el kell gondolkodnom azon, hogyan lehet együtt élni a felejtéssel. Ez egy nagyon ijesztő kérdés, de lehetséges, hogy nem annyira ijesztő, mint elsőre tűnik.

Azért is érdekes ez, mert mostanában rengeteget beszélnek szakemberek és laikusok egyaránt a traumák „elfeledésének” káros következményeiről…

Ez egy izgalmas téma. A holokausztirodalom kutatójaként azt éreztem, nagy fokú leegyszerűsítés azt mondani, hogy miután a trauma megszakítja az emlékezet szerves működését, mindenkinek ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból, rekonstruálni a traumatikus emlékeket, mert a szembenézés hiányának súlyos következményei lesznek. A szörnyűségek „elfelejtése” gyakran a túlélés stratégiája. Most inkább úgy látom, hogy vannak olyan életszakaszok, amikor az a fontos, hogy valami kimondódjon, máskor meg az, hogy elfelejtődjön, és meg kell engedni az egyéni variációkat. Az emlékezést inkább közösségi folyamatként kellene elképzelni, ami a szeretetkapcsolatokban, családokban, közösségekben zajlik, ahol biztonságban együtt vannak emlékezők és felejtők, és együtt alkotnak valamit. Ugyanakkor ha kollektív traumáról van szó, annak nem szabad megtörténnie, hogy közösségeket, embercsoportokat rákényszerítsenek a felejtésre. Ezt biztosan tudom, de ezen túlmenően csak kérdéseim vannak.