Pécsi Eszter egy olyan korban választotta a mérnöki szakmát, amikor komoly tanulmányok fejtegették, hogy „A logikus tervezés, szigorú formatörvényekhez igazodás képessége nem női tulajdonság; az építészetben (...), különösen, ha monumentális jellegű elgondolást kell megvalósítani, kevés siker kecsegteti őket.” Ezt a lányt azonban a kezdetektől hidegen hagyta, mi mindenre nem alkalmas a neme miatt.

A 19. század végén, Kecskeméten született egy sokgyermekes zsidó családban, ahol meglehetősen szokatlan módon gondolkozhattak a lánygyerekek taníttatásáról, mert öt nővérből négy orvos, egy pedig mérnök lett. Eszternek a továbbtanuláshoz Berlinbe kellett mennie, hiszen akkor még Budapesten nem lehetett vasbeton mérnöknek tanulni férfiként sem. Magyarországon 1919-tól fogadtak női hallgatókat a mérnöki karon, így Eszter is hazatért; ekkor már tökéletes német és angol tudással, táskájában egy rongyosra olvasott Faust-kötettel, fejében szinte az összes Goethe-verssel. Budapesten ő volt az első nő, aki mérnökként szerzett oklevelet, pontosan a huszonkettedik születésnapján, 1920 március 8-án.

A magyar Bauhaus tartópillére

Első munkahelyén ismerte meg későbbi férjét, Fischer József építészt, aki miután Eszter véletlenül leöntött egy rajzot tussal, „Odajött és kinevetett. Rettenetesen kinevetett. A világ minden gúnyja és lekicsinylése benne volt a nevetésében.” Valahogy mégis kibékültek, mert nem csak közösen kezdtek dolgozni, de hamarosan össze is házasodtak.

Pécsi Eszter személye megkerülhetetlen volt a kor modern építkezéseinél, szinte kivétel nélkül mindenki hozzá fordult statikai segítségért. Hamarosan nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerték, hatalmas munkabírása és határozottsága legendás volt. Olyannyira, hogy háromnapos kismamaként már megtalálta egy üzenet az irodából, hogy „azért nem tudna-e vállalni otthon is munkát, addig is, míg felépül?”. Ez az üzenetváltás pedig legalább annyira szól Pécsi Eszter tempójáról, amibe kevéssé illett bele a gyermekágy, és a korról, ahol nehezen tudtak mit kezdeni egy főállású, pótolhatatlan pozícióban dolgozó nővel.

1930-tól másfél évtizedig saját irodáját irányította: szállodák, középületek, a legszebb budai Bauhaus villák és ipari épületek kötődnek hozzá, jelentős szerkezeti megoldásokkal. Eszter reggel hatkor kelt, két órát dolgozott a reggeli csendben, majd nyolckor váltott, és szigorúan egy órát a házimunkának szentelt. Azután délutánig az éppen aktuális építkezéseken intézkedett. A korabeli sajtó gyakori témája volt a szokatlanul férfias munkát végző törékeny vasbetonmérnöknő. Így írtak róla: „Pécsi Eszter Bauhaus stílusban épült kis villájukból reggelenkint sportautóján robog be Budapestre, persze ő maga vezeti az autót. Egyik épülettől robog a másikhoz, tárgyal, figyel, ellenőriz, vitatkozik. A munkások már nem is csodálkoznak azon, hogy valami bajuszos, szemüveges férfi helyett egy rokonszenves arcu, fiatal hölgy a statikus Pécsi.”

A Bauhaus virágzásának a második világháború vetett véget, azonban Pécsi ezekben az években sem volt tétlen. Férjével - hiába voltak ők maguk is veszélyben - rengeteg zsidót mentett meg a haláltól. Fischer rendszeresen egyenruhában látogatott a pesti gettóba, vagy a Gestapo svábhegyi főhadiszállására, és ellentmondást nem tűrő fellépéssel hozott ki embereket. A családi házukban vallási és politikai üldözöttek egyaránt menedéket találtak: Pécsi Eszter és férje rejtették el többek között Major Tamás színművészt is.

A háború után Fischer József a Közmunkák Tanácsának elnökeként szervezte Budapest és környékének újjáépítését, a felesége pedig pro bono vizsgált meg több száz bombatalálatot szenvedett épületet: Eszter döntötte el, mit lehet megmenteni és mit kell lebontani. Ebben az időben a család anyagi bázisát elsősorban Pécsi Eszter teremtette meg, ő tette lehetővé a férje politikai karrierjét, aki így elvi alapon tudott visszautasítani munkákat. Fischer József 1942 és 1956 között a Tér és Forma című építészeti folyóirat szerkesztőjéből lett a Nagy Imre kormány minisztere. Pécsit 1948-ig hagyták a saját irodájában dolgozni, utána még egy évig főstatikusként tevékenykedhetett egy állami tervezőirodában, aztán kézhez kapta a felmondólevelét. Szakmai indoklást nem kapott, hacsak azt a tényt nem számítjuk, hogy nem volt hajlandó a napot mozgalmi dalok éneklésével indítani.

Nyugdíj helyett Amerika

Az 1956-os forradalom bukása után Fischer - a Nagy Imre kormány tagjaként minden alappal - attól tartott, hogy az ÁVÓ a szeme előtt fogja megkínozni a feleségét, hogy őt vallomásra bírják. Ragaszkodott hozzá, hogy Pécsi hagyja el az országot. Esztert egy hetekkel korábbi bécsi útja mentette meg az internálástól, hiszen még érvényes volt az útlevele, így azonnal vissza tudott térni Ausztriába. Két évig Bécsben dolgozott, majd kisebbik fia, János után ment Amerikába, aki akkor már évek óta a tengerentúlon dolgozott építészként.

Az 1950-es években Magyarországon a nők ötvenöt éves korukban mentek nyugdíjba. Pécsi Eszter majdnem hatvanéves volt, amikor egy szál bőrönddel a kezében Bécsből New Yorkba költözött, és egy teljesen másik világban kezdett új életet. Hamarosan elhelyezkedett, és ő lett a statikus tervezője az első és azóta is ritkaságszámba menő vasbetonvázas felhőkarcolónak, a Hotel Americanának, valamint a Columbia oktatói számára épült két lakóépületnek.

A mérnöknő, akit Budapesten azért rúgtak ki az állásából, mert nem énekelte elég pattogósan a Komszomol-indulót, mindkét tervéért magkapta az „az év legjobb statikai terve” díjat New York városától. Pécsi Eszteren még az sem fogott ki, hogy Amerikában az egyes államoknak különböző volt a statikai szabályzata. Mikor egyszer hidat kellett terveznie két állam között, ahol a két parton két különböző módszert alkalmaztak, akkor a híd egyik felét így, a másikat meg úgy tervezte meg. Természetesen mindkét szabályzat a kisujjában volt.

A hatvanas években Fischer követte a feleségét, azonban Pécsi Eszterrel ellentétben sohasem tudott beilleszkedni az amerikai életbe. A tengerentúlon már senkit sem mozgatott meg a Bauhaus, Fischer tervei pedig nem sokat változtak az 1930-as évek óta. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Pécsivel ellentétben ő soha nem tanulta meg rendesen a nyelvet. Azonban Fischernek végül mégsem kellett megszoknia Amerikát: néhány évvel azután, hogy a házaspár újra egymásra talált, Pécsi Esztert szélütés érte, és az örökmozgó vasbetonmérnöknő fél oldalára megbénult. Fischer József öt éven keresztül saját maga ápolta a béna, de tökéletes szellemi állapotban lévő feleségét, hogy ne kelljen mellé idegen ápolót fogadni, vagy otthonban elhelyezni. Pécsi Eszter halála után Fischer József otthagyta az országot, amit sosem tudott igazán megszeretni. Húsz évvel élte túl a feleségét, akinek - ha a neve jórészt feledésbe is merült - a keze nyoma mindenhol ott van Budapesten.