Az életben egyszer látni kell, hogy mit lehet kihozni egy metálkoncertből a 21. században
Aki esett már orra akrojógázó hippikben egy goafesztiválon, annak nem sok újdonságot jelenthet egy Tool-koncert esztétikuma és gondolatisága: fraktálok, hosszú hajú férfiak, mindannyian egyek vagyunk, találjuk meg a harmadik szemünket, rezegjünk együtt az univerzummal stb. Ennek a jelentőségét a zenekar, a kritikusai és a rajongói eltérő motivációkból egyaránt szeretik felnagyítani, például a Budapest Arénában csütörtökön megrendezett koncertjük egy pontján Maynard James Keenan énekes/guru nyomatékosan felszólította a közönséget: rakjuk el a telefonunkat, hogy közösen élhessük át ezt a szent pillanatot a jelenben. Amire egyébként a hangosbeszélő is erélyesen szólított fel többször az arénán kívül és belül is.
A Tool, mint ebből is látszik, szégyentelenül árasztja magából azt a fajta önfényező fontoskodást, és az ezzel összefüggő kamaszos zenei személyiségjegyeket, amiket a metálban cikizni szokás: epikusság, pátosz, virtuóz dobjáték. Ezzel párhuzamosan minden olyan elemet is felvonultat, amiért a metált szeretni lehet: epikusság, pátosz, virtuóz dobjáték, Black Sabbathban gyökerező gitárriffek, aggresszív hangzás és egy énekelni és üvölteni egyaránt tudó, karizmatikus frontember.
A zenekarral kapcsolatban szintén gyakran elhangzó, az elitista zenebarátok körében inkább pejoratívnak számító „progresszív” jelző jogossága már vitatható. Az igaz, hogy páratlan ütemekből – amik gyakran a világ legjobb rockzenészeinek is fejtörést okozó módon váltakoznak egy adott dalon belül is – nincs hiány, de ezt leszámítva a Tool zenéje a saját stílusán belül nem kevésbé homogén és kiszámítható, mint mondjuk a teljesen más alzsánerben utazó Slayeré.
A dalok már az első album, az 1993-ban megjelent Undertow óta szinte kizárólag ugyanabban a hangnemben íródnak (D moll, ha valakit érdekel), a riffek ugyanazzal a pszichedelikus sludge-hangzással, ugyanazokat a hangközöket variálva tekeregnek és váltják egymást minimalista szólókkal, visszhangeffektes basszuskiállásokkal meg pszeudoindiai tablázással, miközben Keenan a szövegeiben vagy valami elvont tézist állít fel a mindannyiunkban lakozó világegyetemről, vagy elküld valakit a picsába (általában a jogászokat, akikre a banda már három lemez elkészültének a lassúságát is sikerrel kente rá.)
Ezt a tökéletesre csiszolt, de merev formulát nyilvánvalóan nem lehetett az idők végezetéig ragozni, nekik három lemezen át sikerült, de a közmegegyezés szerinti csúcsalkotás, a Lateralus után elérkezett a törvényszerű holtpont. A kelletténél kétszer hosszabb 10 000 Daysen már a megtorpanás volt érezhető, a rákövetkező, tizennégy éven át készülő Fear Inoculum dalaiból pedig a bombasztikus hangzásképek ellenére sajnos szinte minden, a zenekarra jellemző dráma és katarzis kiveszett, így önismétlőbbek és fárasztóbbak lettek, mint valaha.
Ezzel együtt a Toolt az életében legalább egyszer látnia kell színpadon mindenkinek, aki kíváncsi arra, mit lehet audiovizuálisan kihozni a metálból a 21. században. Nekem ez a pillanat 2022-ben jött el, amikor a zenekar először adott stadionkoncertet Budapesten, és mind a hangzással, mind a látvánnyal annyira gyomron vágott, hogy még a négy andalítóan hosszú Fear Inoculum-dalt is sikerült élveznem valahogy. Kíváncsi voltam, hogy majdnem pontosan két évvel később ehhez képest milyen újdonságot tudnak nyújtani.
Gyorsan kiderült, hogy semmilyet. A koncertet rögtön az előző másnapján megrendezhették volna, annyira ugyanúgy történt minden. A színpadon szokás szerint csak sziluettként látható Keenan, mint egy aluljárónak éveken át mindig ugyanazon a pontján kuporgó hajléktalan, 2019 óta ugyanabban a ruhában és frizurában lép fel, ami egy parókákat kedve szerint csereberélő kopasz embertől különös lustaságnak tűnik. Az egyes dalokat illusztráló megalomán háttérvetítések sem változtak, ezek színvonala egyébként hullámzó, hol több, hol kevesebb sikerrel hajlanak campbe – a Rosetta Stoned alatt a közönséget kukkoló kis szürke űrlények jól húzzák alá az egyébként vaskalapos zene mögötti humort, a Pneumáról viszont eddig biztosan nem sokan asszociáltak meztelen nőkre –, a régebbi dalokhoz tartozó vizuálok pedig néha a bezárása előtti Vidámpark Mesealagútját idézően porosak. És sajnos most is pontosan ugyanazokat a dalokat játszották a Fear Inoculumról (a címadó, Pneuma, Descending és Invincible), ami nekem már túl sok volt ahhoz, hogy az unalom hatására ne disszociáljak az élményből, bár pisilni már előzőleg is a Pneumára mentem ki.
Ebből következően magától értetődik, hogy szerencsére az erények is maradtak a helyükön. A hangzás továbbra is a legjobb, amit metálkoncerten valaha hallottam, brutális hangerő mellett is minden elemében tökéletesen definiált, bár idén árnyalatnyival jobban torzult, mint két évvel ezelőtt. Keenan 60 évesen is magabiztosan hozza a teljesen egyedi dallamait – ha érezhető is, hogy elkerülhetetlen módon öregszik a hangja valami furcsa, manószerű irányba –, és a The Grudge olimpiai csúcstartó üvöltését is majdnem teljes hosszában sikerült reprodukálnia. A folyamatosan változó látvány minden lehetséges puskaport ellő a a spirituális diszkógömbként funkcionáló sokágú csillagtól kezdve a lézershow-n át a csillámkonfettiig.
A legnagyobb pozitívumot mégis az jelenti, hogy a végeláthatatlan Azahriah-koncerteken kívül egy olyan bulit is tartottak az Arénában, ahol a headbangelő ősz halántékok és a padlás mélyéről előkapart Megadeth-pólók között 38 évesen is fiatalnak érezheti magát az ember. Sajnos már nemcsak a rajongótáboron látszódnak az öregedés jelei, de legalább mindannyian egyek vagyunk.
Címlapkép: senki sem fotózhat egy Tool-koncerten, ezért a zenekar hivatalos Facebook-oldaláról vettem