A láthatatlan pohár

Körben ülnek, ahogy önsegítő csoportokban szokás, összegzik történeteiket, tanulságokat vonnak le, értékelik a helyzetüket. Ez már az előadás vége, az eltávolított, narrált életek mögül előlép a civil személyesség, bekapcsol az élőbeszéd, a nézők jelenléte reflektálttá válik. Többen használják a felépüléssel kapcsolatos szakzsargont, elmondják, hány napja tiszták, józanodásról, gyűlésekről beszélnek, felépülőben lévő alkoholistaként vagy épp a diszfunkcionális családi rendszert fenntartó társfüggőként definiálják önmagukat. Egy sörfőzdének dolgozó fiatal férfi nevetve jelzi, hogy ő nem tervez absztinenciát, viszont már megtanult mértéket tartani. Mintha szabadkozna, mit is keres ebben az előadásban, hiszen nem alkoholista, csak problémája van az alkohollal. Vagyis volt, de már nincs.

Lehet-e valakinek problémája az ivással anélkül, hogy alkoholbeteg volna? Ihat-e valaki mértékkel, aki valaha rendszeresen vagy mérték nélkül ivott? Van-e az alkoholnak biztonságosan fogyasztható mennyisége? És vajon annak, ha egy pesti panel tizedik emeletének teraszán iszunk meg esténként két pohár gyöngyöző fröccsöt, miután a gyerekek lefeküdtek, egyszerűen csak a píárja rossz, vagy tényleg más kategória, mint egy párizsi étterem asztalánál rendelni egy-egy pohár könnyű bort az ebédhez?

A téma örökké aktuális, súlyossága tudható, ehhez még csak meg sem kell guglizni, hogy „Magyarország + alkoholizmus”, bár a hírhedt 2016-os nemzetközi statisztikáért egyébként érdemes. Az „egymillió alkoholista” országában jó néhány, jellemzően pocsékul játszott részegséget látni a színpadon, ahogy az ivás megannyi stilizált vagy kisreálban megoldott formájával is találkozhat a néző, a láthatatlan pohártól a színészeket a szó szoros értelmében eláztató, gyanús színű levekig. Mondhatni, az ivás éppolyan természetes része a drámának, mint az életnek, csak többnyire valamivel mesterkéltebb kulisszák között zajlik. De a legritkább esetben főszereplője az előadásnak. Isznak a szereplők, mert problémájuk van, és problémájuk van, mert isznak, de a történet nem erről szól. Persze érdekes kérdés, hogy ez a fikció igazsága-e, vagy az alkohol egyébként is csak tünet, mindenesetre aligha juthat el valaki a mögöttes okokig a kialakult betegség felismerése és kezelése nélkül.

Az ÖrkényKözben bemutatott 1,5 ezrelék alkotófolyamatának vezetői, Kabdebon Dominik rendező és színházpedagógus, Milovits Hanna színházpedagógus, Kovács Adél pszichológus és a filmes Haragonics Sára civilekkel járják körül, mit is jelent életünkben az alkohol. Innen a műfaji megjelölésben felbukkanó részvételi jelző: ez egy közösen létrehozott mű, amelyben másképpen nehezen vagy egyáltalán nem látható történetek kerülhetnek felszínre. Van a szereplők között néptánctanár, énekes, pedikűrös, sportkommentátor és futár is, és ahogy az előadás kezdetén megállnak a színpadon, nem tudnám megmondani, ki az, aki közvetlenül, és ki az, aki közvetve érintett: ki (felépülő) alkoholbeteg, és ki hozzátartozó. Ez egyrészt azt sugallja, hogy mindez bárkivel megtörténhet, másrészt lassanként kiderül, hogy sokan örökölték és örökítették ezt a csomagot, azaz valaki lehet egyszerre alkoholista szülők felnőtt gyermeke, alkoholista és függő gyerek szülője. Van olyan, aki tehetetlen és értetlen megfigyelőként egészen kicsi korától jelen volt a szülői italozások alatt. Más szorongva várta, hogyan ér haza a szeretett-félt felnőtt, és maradhat-e gyerek, vagy megint támasszá kell lennie.

Miközben nyomasztó és megérintő ezeket a történeteket hallgatni, az előadásban gyakran elválik ettől a tartalomtól a forma esetlensége. Mindaddig, amíg egyszerű mondatokkal bemutatják egymást a szereplők, a lehető legkevesebb körítéssel mesélnek arról, hogyan szervezi életüket az alkohol, míg a háttérben megjelennek a mindennapos rutinok felvételei, a személyes történetek ereje viszi a nézőt. De ahogy egymásnak adogatják a labdát az elbeszélésben vagy dalra fakadnak, az már nem mindig hat természetesnek. Egy civil szereplő játékát nehéz megítélni, de színpadi jelenléte hasonlóan hitelesnek vagy hamisnak hat, mint egy színészé, miközben meggyőződésem, hogy ez ebben az esetben nem annyira rajta, mint inkább az őt instruáló színházi szakembereken múlik. Azaz egy közösségi színházi előadásban lehet hiteles olyasvalaki is, akinek nincsenek kivételes előadói képességei, de a rendező pontosan tudja, milyen helyzetben lesz biztonságban, és tud kibontakozni. Úgy tűnik, ebben az esetben a válogatás sikerültebb volt, mint annak megoldása, hogy a személyes igazságok színpadi formát kapva színházi értelemben is igazzá váljanak.

Nem hangzik jól, ha valaki színészi eszköztár nélkül kívülről megtanult mondatokkal mesél önmagáról, hiába származnak azok tőle. Az eltávolítás, amelyet a színházi eszközök segítenek, lélektanilag fontos, különösen ennél az érzelmileg telített témánál, de ha a végeredmény ügyetlen, akkor a biztonság, amelyet a stilizáció jelentene, előadói értelemben megkérdőjeleződik. Pedig magában a 1,5 ezrelékben is van rá példa, hogyan hidalható át a probléma: a néptánctanárnő halk dallal és ritmusos dobbantásokkal táncolja-énekli el a fájdalmát, miközben maga a történet felvételről hangzik el. A felülről megvilágított fényes padló mintha az ital szépséges, az adott kontextusban mégis szomorú csillámait, a boldogság illúzióját vetítené testére, a szűnni nem akaró forgás szédülete pedig megakadályozná, hogy kilépjen alkohol vezérelte, bántalmazó kapcsolatából.

De cseppet sem zavaró az sem, amikor a szereplők papírt vesznek a kezükbe, és arról olvasnak fel egy-egy kulcsmondatot, előbb egyenként, majd egymással párhuzamosan. Ha már az előre megírt szöveget választják az alkotók, éppúgy érvényes azt felvételről bejátszani, mint felolvasni, miért is ne. Kizökkentő viszont, amikor valaki a saját történetének elmesélése közben blokkol le, és nem azért, mintha ez egy profi színésszel ne történhetne meg. Csakhogy egy civilért még egy színésznél is jobban izgulunk, különösen egy ilyen kitett helyzetben érezve meg zavarát és szorongását. Ennek itt, azt hiszem, kevésbé szabadna megtörténnie, mint bármely, profi előadókkal megrendezett előadás esetében, ahol az ilyesmi – és ez a tét a színház varázsához tartozik –, benne van a pakliban.

Másfelől – részben éppen az esendő, emberi momentumok miatt – még erősebbek az elhangzó vallomások, miközben az ÖrkényKöz apró termében egészen közel kerül egymáshoz néző és szereplő. Ahogy végigkövetjük a gyógyulás folyamatát a mélyponttól a felismerésen át a segítségkérésig, nemcsak azzal szembesülünk, hogy az egyes emberek személyes problémáin túl szinte minden esetben családi és végül társadalmi rendszerek válságáról van szó, de azzal is, hogy van segítség. Nemcsak alkoholbetegeknek, de alkoholbetegek felnőtt gyerekeinek, hozzátartozóknak, társfüggőknek is van hova fordulniuk.

És ha már a társadalmi vonatkozás szóba került: reménykeltő elképzelni, mekkora hatása lehetne egy-egy ilyen közösségi színházi projektnek az ország különböző településein, helyi kontextusban. Hány embert segíthetne közvetve vagy közvetlenül a részvétel, akár játszóként, akár nézőként. Hány kamasz kapna képet az alkohol veszélyeiről, túl azon, hogy ki ne csapják érte? Hány fiatal szembesülne saját családja érintettségével időben, mielőtt aktiválódna az örökség a kapaszkodók ismerete nélkül. Mindez persze főként pénz és értékrend kérdése: mit tartanak a színház szerepének azok, akik a támogatást osztják? Mindaddig, amíg az előadások feladata alapvetően az irodalmi tananyag és a nemzeti érzés közvetítése, ezek a lehetőségek a margón rekednek, és megmaradnak lehetőségnek.

1,5 ezrelék, Örkény Színház. Szereplők: Baka Rebeka m.v., Gajdácsi Marcell, Horváth Judit m.v., Jakabos Orsolya m.v., Majsai Réka m.v., Nagy Lily m.v., Nuszer Mirjam m.v., Sikfői Dávid m.v., Somfalvy Gergő m.v.