Egy krimi, amiben a rejtély a legkevésbé érdekes

könyv
július 06., 15:28

Te ilyen könyvet még sosem olvastál – ezzel ajánlották nekem Janice Hallett regényét, A Twyford-kódot. Aztán néhány nappal később, miután elolvastam, én is ezzel ajánlottam a feleségemnek, a lányomnak, a húgomnak. Kábé mindenkinek, akivel akkoriban beszélgettem.

Pedig a szerző miatt voltak fenntartásaim. Nem azért, mert krimit ír, attól, hogy valami krimi, bőven lehet jó is, körülményes felsorolás helyett csak annyit mondok, Raymond Chandler. Nem is amiatt, mert Hallett sablonosan, lektűrnyi egyszerűséggel álbonyolulttá szőtt krimit írna, mert nem azt ír.

Pontosabban a Twyford előtti egyetlen könyv, amit olvastam tőle, A színjáték korántsem egy hagyományos krimi volt, jóval több annál, és már abban látszott az a kísérletezőkedve, ahogy a történetmeséléshez nyúl. Egy kisváros amatőr színjátszó közösségének egyik tagja meghal, gyilkosság gyanúja, letartóztatás stb. – a látszólag egyszerű (de szép csavarral befejezett) történetet formabontó módon meséli el: csak a közösség tagjainak levelezéseiből, chatüzeneteiből, illetve jegyzőkönyvekből ismerjük meg a történetet. Az üzenetrengetegben könnyű elveszni, könnyen érezheti az ember azt, hogy valami kezelhetetlen kusza masszába tenyerelt, nem tudja követni, ki miről mit állít, beleragadt valamibe, aminek se eleje, se vége, se közepe, mint amikor kínos családi ebédeken ezer éve nem látott távoli rokonok és azok szomszédai, volt kollégái, egykori szerelmei vagy jótevői szövevényes történetét mesélik el hosszasan. Az a focipályákról ismert benyomásom támadt, hogy jó elképzelés volt, rosszul kivitelezve, egyszerűbben: szép lövés, bedobás.

És akkor itt egy még merészebb, a történetmeséléshez még bátrabban nyúló, valójában azon túli szférákat is érintő könyv. Maga a nyelv kerül itt terítékre, írott és beszélt nyelv különbsége, a mesterséges intelligencia korlátjainak találkozása az emberi intelligenciával.

A könyv fikciója szerint ugyanis ezúttal kétszáz darab, az AI segítségével írott szöveggé átalakított hangfájl alapján kellene megoldani egy rejtélyt. A hangfájlokat egy Steven Smith nevű, gyerekkorában diszlexia miatt különleges iskolai csoportba járó, felnőttként piti bűnözővé lett férfi mondta fel egy. Az egykori Kicsi Smithy negyven éve megtalálta egy Edith Twyford nevű író gyerekkönyvét, amely margóján furcsa jelölések és megjegyzések voltak, a könyvet elvitte az irodalomtanárához, Miss Ileshez (magyar fordításban Miss Licket, erre majd még visszatérek), aki nem sokkal később a kis iskolai csoportjuk kirándulásán eltűnt. Smith most, negyven év után, börtönből frissen szabadulva a végére akar járni a dolgoknak.

Eltűnt tanár, rejtélyes bejegyzések egy könyvben, volt iskolai társak, akik közül senki nem emlékszik vagy nem úgy emlékszik a dolgokra, egy segítőkész könyvtárosnő, rejtélyes idegenek, furcsa hal szimbólumok – ebből már önmagában lehetne valami érdekes, izgalmas regény. De tényleg ennél sokkal izgalmasabb az, ami a történet mögött van.

Az, hogy ki mesél. Hogy mit mesél. Hogyan mesél. Hogy a valóságot mennyire ismerhetjük meg egyetlen szemszögből. Vagy ha egyből nem, akkor hányból. Hogy hány szemszög is van egyáltalán. Hogy annál, amit elmondanak, mennyivel lehet érdekesebb az, ami a hangfájlokból kimarad. De főleg maga a nyelvi játék, ahogy a hangból írott szöveg lesz. A mesterséges intelligencia ugyanis a narratíva szerint rendszeresen téveszt szavakat – ez több is, mint életszerű, aki próbált már szöveget alkotni úgy, hogy Google Keepbe diktált vagy különböző AI-alapú szoftverekkel beszélgetést írott szöveggé alakított át, a humoros, értelmetlen vagy ijesztő félrehallások sorával találkozhatott.

Ja, van itt egy rejtély. Amiről úgy tűnik, nem is egy, majd aztán minden abba az irányba mutat, hogy mégis csak egy. Egy második világháborús, az angol történelemben nagy jelentőségű katonai-titkosszolgálati misszió, az angol aranytartalékot Kanadába mentő Hal művelet – még a NER előtti Index írt róla – az a történelmi alap, amire újra és újra rákacsint a könyv. Aztán van egy fordulat, majd újabb és újabb fordulatok, egy idő után azt érzi az olvasó, hogy senki sem az, a legalapvetőbb tényekben is kételkedni kezd.

A rejtély és a fordulatok egyvelege se rossz, elegendő olyan szál van a könyvben, amiből ha Dan Brown nem amerikai lenne, hanem angol, biztosan szépen megírt volna egy 500-600 oldalas, jól megfilmesíthető bestsellert. Mondjuk ilyen Jason Stathamre és Billie Piperre szabott karakterekkel, kalandos helyszínekkel, látványos üldözésekkel satöbbikkel, és már regényként úgy olvasnánk, mintha filmet néznénk.

De ezt a könyvet szerencsére nem Dan Brown írta meg, hanem Janice Hallett, akinél ezek az izgalmak másodlagossá válnak. Helyette folyamatosan maga a valóság kérdőjeleződik meg újra és újra. Hangfelvételek, amikből holt szöveg lett, néha feltűnő hibákkal – Miss Licket például „miszliket”-té válik, ahogy az angolban eredetiben Miss Iles is könnyen lehet „missiles”, azaz rakéta, a pisztolyból Bristol lesz néha, a „most már”-ból mustár –, amikre maga a szerző is felhívja a figyelmet egy, az előszó funkcióját betöltő levélben, néha viszont olyan gépi félrehallásokkal, amik nem egyértelműek, de súlyuk van. Ráadásul azzal, hogy a hangfelvételekből írott, halott szöveg lesz, elvész a kontextus, a háttérzaj, a hangszín.

photo_camera Hangfájl hangfájl után

Miközben haladunk előre a történetben, ahogy látszólag állnak össze a mozaikdarabok, időről időre minden megkérdőjeleződik, bizonytalanná válik. Ez a játék a nyelvvel helyenként a történet rovására megy, belassítja, döcögőssé teszi. Egy, minden magyarul megjelent Hallett-könyvet olvasott ismerősöm szerint emiatt is sokkal bonyolultabb, mint A színjáték – miközben azért az mégis csak jócskán leegyszerűsíti, hogy itt a sok hang(leirat) ellenére egyetlen központi elbeszélőt és az általa elmesélt egyetlen valóságot kell végigkövetnünk.

Az sem erénye, hogy néha túl sok mindent akar megfogni a szerző, a hátrányos helyzetű család, az elbeszélő-főszereplő széthulló családja olyan társadalomkritika is, aminek sokkal kevesebb az érdemi, a történetmesélés vagy akár a nyelvhasználat és a valóságfelfogás szempontjából vett narratív haszna, mint amilyen súlya van a kötetben. Furcsa az, hogy az élőbeszédet jól leképező, töredezett mondatszerkesztés, a szóhasználat nem kíséri végig a könyvet – persze ha a hitelességet szolgálná is, valószínűleg még inkább megnehezítené a történetszál követését –, viszont annál gyakrabban jelenik meg, hogy ne legyen feltűnő máshol a hiánya.

Ha egy olyan könyvről beszélünk, aminek a valódi tétje a nyelv, akkor megkerülhetetlen, hogy a fordítóról is beszéljünk. Egyetlen nyelvet sem beszélek olyan jól, hogy valaha is fordításra vagy egy-egy külföldi könyv eredetiben elolvasására törekedtem volna (a Miss Iles-nek is csak emiatt az írás miatt néztem most utána). Ritkán szokták emlegetni a műfordítót, de azt hiszem, hogy Szabó Marcellnek olyan munkája lehetett ebben a könyvben, mint egyetlen másikban sem. Lényegében újra kellett teremteni egy világot ezen a nyelven, megalkotva azokat a „hibákat”, téves nyelvi konstrukciókat, a történet szerint az AI által félrehallott szavakat, mondatrészeket, szövegpaneleket. Nyilván minden műfordítói munka kicsit az eredeti újraírása is, de ebben az esetben ehhez egy hibákkal kibővített nyelvi kódrendszerre volt szüksége, ami eléggé egyedülállónak tűnik.

A könyv utolsó előtti oldalán a narrátor, aki akkor már nem Kicsi Smithy – ne kérdezzétek, miért – felteszi ezt a kérdést: „Ha ez igaz, akkor az egész történet hazugság?” Igen, az a történet, amiről kétszáz hangfájlnyi bizonyíték van. Hát ilyen könyv ez.

Janice Hallett: A Twyford-kód, fordította Szabó Marcell, Next21 Kiadó, 414 oldal, 5490 Ft