Mintha a Monty Python készítette volna el a Bridgertont

– Muszáj mások előtt flagellánskodniuk?
– Szerintem ez a lényege.
– Egy kicsit feltűnősködő!

Újabb sorozat készült a nagyon gazdagok és kiváltságosok iszonytató szenvedéseiről, a helyszín azonban most nem egy luxushotel az ezredforduló után, hanem Firenze és a toszkán vidék a 14. századi pestisjárvány idején.

A Netflix Decameronja – ahogy a címe alapján is sejthető –, Boccaccio Dekameronját veszi alapul, ami szerint 1348-ban a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekül 7 nő és 3 fiatal férfi, majd hogy ne unatkozzanak, történeteket mesélnek egymásnak: 10 ember 10 nap alatt 100 történetet.

A netflixes Decameronban ehhez képest annyi a különbség, hogy a főszereplők (az arányokon kissé változtatva 6 nő és 4 férfi) történetmesélés helyett inkább iszonyatosan kretén helyzetekbe keverik magukat azzal, hogy megállás nélkül hazudnak valamiről, aminek eredménye egy klasszik ajtócsapkodós színházi komédia lesz. Mintha rábízták volna a Monty Python tagjaira, hogy csináljanak egy a Bridgertonhoz hasonló, valami random történelmi kort alapul vevő, erotikával teli sztorit, csak előtte megnézték a White Lotust, a Clue-t és a Függöny fel!-t, aztán meg elolvasták a Legyek urát.

A Bridgertonnal ellentétben itt viszont nem (annyira) bugyuta és unalmas az alaptörténet, egy kicsit kevesebb az indokolatlan szoftpornó, a modoros, korhűnek szánt szövegek helyett pedig kortárs nyelvezetet kevernek a párbeszédekbe, elérve ezzel azt, hogy néha akár hangosan is lehessen nevetni. Persze nem csak ezen múlik a minőség: a napokban belenéztem a My Lady Jane-be is, ami szintén megpróbált a kortárs nyelvezet belekeverésével kitűnni a kosztümös sorozatok tömegéből, és kicsit valóban segített a helyzeten, de ettől még nehezen értelmezhető, hogy ki a célközönsége a hercegnős gyerekfantasyvel kevert kosztümös szoftpornónak.

Nyilván ízlés és viszonyítás kérdése, de a mostanában ránk zúduló, kosztümös áltörténelmi sorozatok közül eddig magasan a Decameron tűnik a legszórakoztatóbbnak. Persze nem olyan populáris mint a Bridgerton, nem is olyan gyerekesen debil, mint a My Lady Jane, nincs benne annyi melegszex, mint a Mary & George-ban (ami a kevésbé vanilla beállítottságú meleg férfiak Bridgertona), ellenben tele van minőségi kretén humorral, ami megfelelő mértékben kompenzálhatja a kosztümössége cikiségét. (Persze a kretén humor miatt az is alapvetés, hogy a Decameront valaki vagy nagyon szereti vagy nagyon utálja majd.)

Eddigi tapasztalataim alapján a kosztümös sorozatokban elvárás a minél több szex, a Decameronban azonban azon túl, hogy a szexuális aktusok vagy utalások egy része inkább komikus, egyben indokolt is, mert bár valójában nincs sok köze az eredetihez, Boccaccio Dekameronja is tele van erősen erotikus és a „szabad szerelemről” szóló történetekkel. Romon van házasságon kívüli szexszel, de olyan történetekkel is, amikor egy férfi például siketnémának tettetve magát dolgozik egy zárdában, ahol az apácák azon versenyeznek, ki tud először lefeküdni vele: „Massetto da Lamporecchio némának tetteti magát, s kertésznek áll valamely apácakolostorba; az apácák pedig mind versengenek abban, hogy véle háljanak.”

Boccaccio Dekameronja egyébként a középsikolai első osztályos tananyag része, miközben az egy dolog, hogy a Vatikán a 16. században tiltólistára tette, de valószínűleg ma is fóliába csomagolva árulhatják csak a könyvesboltokban, miután történeteinek rövid ismertetései szerint ilyenek vannak benne:

„Valamely hölgy szerelmes egy ifjúba, és tiszta lelkiismeretet színlelvén, gyónás örve alatt rávisz egy szigorú erkölcsű barátot, hogy tudtán kívül kezére járjon gerjedelme teljes-tökéletes kielégítésében”

„Két jó barát közül az egyik a másiknak feleségével szerelmeskedik; mikor a másik észreveszi, a feleségével egyetértésben úgy intézi, hogy barátját ládába zárja, s mikor az benne van, ő maga a láda tetején annak feleségével szerelmeskedik”

Ehhez képest a netflixes Decameronban egészen kevés az erotika, a hangsúly tényleg inkább a sekélyes nemesek elviselhetetlen idiotizmusán van, illetve az abból fakadó konfliktusokon, hogy miközben a pestisjárvány miatt meghal Európa népességének fele, pár nemes luxuskörülmének között húzza meg magát egy villában az őket kiszolgáló és mélyen elítélő személyzettel együtt, akik persze ennek köszönhetően szintén kiváltságos helyzetbe kerülnek és nem is nagyon vágynak máshová. Nagyszerű alapot ad ez egy olyan bohózatnak, amiben halott emberekről állítják azt, hogy élnek, amiben titokban hullákat ásnak el a kertben, amiben boroshordóba rejtenek embereket, majd egymás személyazonosságát lopják el, vagy épp csalással és hazugságokkal próbálnak megszerezni egy villát illetve az azzal járó vagyont és rangot.

Az, hogy miért pont most vették elő a sorozat készítői a Dekameront, nemcsak a kosztümös sorozatok felfutásának, de valószínűleg annak is köszönhető, hogy a covid-járvány és az azzal járó karanténozások alatt volt egy kisebb divatja a pestis elől karanténba zárkózó középkori olaszok sztorijainak.

De benne lehet az is, hogy a kosztümös sorozatok mellett ömlenek ránk a realityk is, márpedig ahogy az eredeti Dekameron, úgy a netflixes változata is sok szempontból olyan, mint egy random netflixes reality. A sorozatban Filomenát alakító Jessica Plummer is azt mondta, „olyan, mint a Love Island, csak régen. Sok szex, sok dráma és őrültség”.

És valóban ez a felállás: összeterelnek egy rakás félbolondot, aztán bezárják őket egy villába iszonytatóan sok étellel és itallal, hogy csináljanak amit akarnak. Mind tudjuk, általában mi a vége ennek.

link Forrás

A sorozatot készítő Kathleen Jordan azt mondta, már gyerekként nagyon mozgatta a bubópestis, középiskolában is középkori kínzóeszközökről és sorozatgyilkosokról készített projekteket, elmondása szerint kicsit olyan volt, mint Wednesday Addams. Nem véletlen, hogy felhasználta a középkor egyik legismertebb irodalmi alkotását, bár az alaphelyzeten túl csak pár nevet kölcsönzött főbb karaktereinek Boccacciótól – Tindaro és Licisca például nem is főszereplők Boccaccio Dekameronjában, csak az egyik történetben szereplő cselédeket hívják így.

A Decameronban a kor és a helyszín is csak díszlet, így ahogy azt a Bridgertonban is megszokhattuk, azzal se nagyon foglalkoztak, hogy a középkori északolasz arisztokrácia tagjait kizárólag ennek megfelelő külsejű színészek alakítsák. Így vannak a szereplők között jamaicai vagy indiai származású színészek, de olyanok is, akik durva ír akcentussal beszélnek. Jordan erről azt mondta, úgy látta, több értelme van annak, ha minden színész a saját akcentusát hozza, ahelyett hogy megtanulta volna az olasz akcentust. Szerinte az, hogy a színészek a saját hangjukon beszélnek, már az első percekben arra ösztönzi a nézőket, hogy a felszín mögé tekintsenek és ne a rasszokat nézzék.

Hanem inkább azt, hogy milyen iszonytató az összes karakter, és hogy ezt milyen csodásan mutatják be a színészek. A Girls című sorozatból ismert Zosia Mamet parádésan játssza el a személyiségzavaros és gyanúsan pszichopata 28 éves(!) vénkisasszonyt, de az őt szolgáló Misia, vagyis (a Derry Girlsből ismert) Saoirse-Monica Jackson is iszonyú szórakoztatóan szorongja végig a Decameron nyolc részét, ahogy a mélykeresztény feleséget alakító Lou Gala is pompás, ahogy a száját harapdálva vágyakozik a magukat ostorozó félmeztelen flagellánsok után.

A Decameron elvileg „limitált sorozat”, vagyis az eredeti tervek szerint ennyi volt, de a sorozatot készítő Jordan azt mondta, „nyitott” a folytatásra vagy akár arra is, hogy kicsit „ugorjon az időben”. Mondjuk a 16. századi, szexszel és szifilisszel teli Franciaországba. Amíg kiderül, hogy ez megvalósul-e, itt ez a nyolc rész, lehet menni darálni a Netflixre.