Longlegs: a film, amit 3 másodpercért éri meg megnézni

A Longlegs trükkös film. Elhitet magáról egy csomó mindent, hogy aztán napokkal később az ember rájöjjön: mindabból, amit ígért, semmit sem adott.

Pedig a felvezetés ígéretes volt, a filmplakátok úgy hirdették, ez lesz A bárányok hallgatnak óta készült legjobb sorozatgyilkosos film, valami, amit már látunk, de mégsem, zseniális, székbe szögező, újszerű, de a hagyományok előtt fejet hajtó zsánerfilm. Az év horrordurranása, aminek már a felvezetése is erősre sikerült.

A nulladik kérdés tehát az, kell-e nekünk 2024-ben egy új verzió az 1991-es klasszikusból. Erre egyébként a válasz valószínűleg az, hogy miért ne kéne, a filmvászon elbír bármit, rosszabb kiindulópontból elindított filmek is születnek szakmányban. A bárányok hallgatnak ráadásul nem véletlenül korszakos mű, megugorhatatlan, de megkerülhetetlen is.

A Longlegs azonban nem állt meg itt, hanem összelapátolt még egy sereg, hasonlóan erős referenciapontot, hogy biztosra menjen. És itt kezdődnek a bajok.

Egy fenékkel sok lovat

A filmet Oz Perkins (Anthony Perkins fia, ami még fontos lesz) rendezte, aki pár éve a Juliska és Jancsi című horrorral alapozta meg zsánerfilmes hírnevét - totál mellékesen pedig szerepelt a Doktor Szösziben is, ami egyáltalán nem tartozik ide, de úgy meglepett, hogy muszáj volt megemlítenem. Mindegy, vissza a Longlegshez.

A történet tényleg olyan, mintha egy az egyben követné a nagy klasszikust: egy fiatal nyomozónő, Lee Harker (Maika Monroe, rá még visszatérünk) a magát Longlegsnek nevező sorozatgyilkos után nyomoz (nem spoiler, a kezdetek kezdetétől lehetett tudni, hogy Nicolas Cage fog tündökölni a szerepben), és ahogy haladunk előre a rejtély megfejtésében, egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyomozónő és a sorozatgyilkos valahogy kapcsolatban van egymással. Sötét titkok, utazás a sátánizmus és az elme bugyraiba, miegyéb.

Ez eddig egy az egyben A bárányok hallgatnak, bár a nyomozós rész inkább a Zodiákusra meg a Hetedikre hajaz. Olvashatatlan titkosírás, ködbe vesző motiváció, elhúzódó nyomozás, értetlenül tébláboló rendőrökkel. Hogy gyilkol a gyilkos, ha ott sincs? Miért pont azokat a családokat öli meg? És mi a Nagy Terv a gyilkolászás mögött? Ez a rész is teljesen oké, mármint felvezetésileg, lehetne belőle jó kis nyomozós film is akár.

Csakhogy a nyomozás ebben az esetben annyiban kimerül, hogy a fiatal nyomozónőnek van valamilyen hetedik érzéke, ami rávezeti a megoldásokra, és ügyesen üldögél könyvtárakban, hogy a sátánista szakirodalmat forgassa. Magyarázat: semmi. Hogy jut el A-ból B-be, azon túl, hogy kipakolássza a rendőrségi fotókat a földre? Fogalmunk sincs.

Egy ponton viszont ezt is elengedi az ember, mert beszippantja az atmoszféra. Oké, nem értünk semmit, de milyen para már a csaj az elmegyógyintézetben, nem?

Merül is fel rögvest a következő kérdés: ha már ebből a bűnfeltárós-thrilleres vonalból sikerült kisiklania a filmnek, legalább horrorként megállja a helyét?

Abban az értelemben mindenképp, hogy vannak benne para részek.

De konkrét hentelés nincs, senkinek sem kell hányingerrel küszködve kirohannia a borzalmaktól a moziból. Perkins ennél sokkal szofisztikáltabban teremti meg a horrorhangulatot, ami egyszerre erénye és hátránya is a filmnek.

Manapság hatalmas küzdelem folyik a horrorfilmes piacon a műfaj megújításáért. Minden évre jut legalább 2-3 olyan mű, ami azt a célt tűzi ki maga elé, hogy újat mutat a már mindent is látott közönségnek. Ezek a filmek azonban rendre elbuknak, vagy zárványként maradnak meg.

Ami valószínűleg azért van, mert a horror amúgy egy nem túl bonyolult műfaj, hiszen a legalapvetőbb emberi ösztönre, a rettegésre épít. Ez egy viszonylag könnyen kiváltható, zsigeri reakció, bármilyen túlbonyolítás csak ront rajta, mert az ember kiesik a ritmusból. Félni nagyjából két dologtól szoktunk: attól, amit már megtapasztaltunk, és tudjuk, hogy rossz (bohóc, fogorvos, cápa, tornádó), és attól, amit nem értünk, nem ismerünk, nem látunk, nem bírunk elképzelni sem (cápatornádó, mondhatnám, de ide tartozik valójában bármi a kísértetháztól az emberi százlábúig).

Emiatt válik vonzóvá számunkra a horror, mint műfaj - erről a paradoxonról, a horror egyszerre taszító és vonzó jelenségéről ezt a cikket ajánlom elolvasni.

A Longlegs e tekintetben remekül választ témát magának. Sorozatgyilkos, aki évtizedek óta sikeresen gyilkol, ráadásul valamiféle sátánista kontextusban teszi azt, megmagyarázhatatlan módon - a kiindulópont tankönyvi. Érdemes is megjegyezni, hogy mindaddig, amíg a film képi eszközei (nagyszerűen) játszanak azzal, hogy hogyan nem mutatják meg a gyilkost, működik is, az első adandó alkalommal azonban, amikor megpillantjuk őt, vége az illúziónak.

És ez nem amiatt van, mert Nicolas Cage nem néz ki jól a tonnányi smink alatt. Brilliánsan néz ki. Tökéletesek a mozdulatai. Elképesztően jó az, ahogy a hangjával játszik. Hátborzongatóan egyben van az egész megjelenése. Onnantól viszont, hogy teljes egészében látjuk őt, megtörik a film, és minden, amit Perkins addig felépített, lenullázódik.

Horrorklisékből is kapunk egy jó adagot, kezdve a legbosszantóbbakkal. Miért éjszaka kell kimenni egy egykori tömegmészárlás helyszínére? Ha már kimennek, miért csak ketten? Ha már ott vannak, miért rúgják fel az összes nyomozós szabályt? Komolyan annyira kompetens bűnüldöző szerv az FBI, hogy a nyomozók egyedül hagyják egy feltételezett elkövető közelében egymást? A bosszantó nyomozós-ijesztegetős elemek ráadásul túlburjánzva követik egymást, szóval egy idő után az ember már úgy van vele, hogy aki ennyire amatőr, az meg is érdemli, hogy levadásszák.

A Longlegs így valahol a háromnegyedénél, ahol a thriller elméletileg horrorba vált át, elveszik a műfajok között, és mire eljutunk a befejezésig, már tulajdonképpen mindegy is, hogy a történet hány ezer sebből vérzik.

Jó, akkor beszéljünk Hitchcockról

Megkerülhetetlen téma, hiszen nyilván adódik a párhuzam. Oz Perkins annak az Anthony Perkinsnek a fia, akit Alfred Hitchcock Psychója tett hallhatatlanná. De ennél jóval adekvátabb párhuzamok is vannak, amikre muszáj kitérni a Longlegs kapcsán. A Psycho hatása ugyanis épp annyira, ha nem jobban érződik Perkins filmjén, mint A bárányok hallgatnaké.

Hitchcock zsenije a suspense-ben rejlik. Úgy kelt feszültséget, hogy a manipulálja a nézőt, irányítja a tekintetet, és játszik az idegekkel. Ráadásul nem fél attól, hogy nyitva hagyjon kérdéseket. Mindent a hatás érdekében.

Ebben az értelemben a Longlegs tökéletesen mondja fel a leckét. Elindítja a történetet egy szállal, aminek 5 perc múlva vége is lesz, húzza az ember agyát azzal, hogy üres tereket mutat, ahová bármikor beugorhatna valami rémes, elidőzik a hősnőn, akiről üvölt, hogy valami vele sincs rendben. Perkins remekül használja a hitchcocki eszközöket, a díszletek aprólékosságától a karakterek felrajzolásáig. Sőt, még azon is túl.

Ugye megvan az a pillanat (na, ez spoiler, előre is bocs), amikor elmosódik a határ Norman Bates és az anyja között? Az a kép, ahol Anthony Perkins elmosolyodik?

Nos, a Longlegsben Nicolas Cage kap egy ugyanilyen fajsúlyos és dramaturgiailag jól felépített pillanatot, amit teljesen a saját képére formál, a saját színészi zsenijével tesz felejthetetlenné.

Őszintén szólva ez a kábé 3 másodperc az, amiért ezt a filmet érdemes megnézni.

Mert annyira túl van tolva, hogy nem lehet más, mint zseniális.

Túltolva

Ami ugyanis egyértelműen jót tesz a filmnek, az az, hogy mindent iszonyatosan túltol. Ez talán a filmzenén érzékelhető a legjobban: legkésőbb Hitchcock óta tudjuk, hogy ha azt halljuk, vingvingvingving, akkor abból nagyon nagy baj lesz, Perkins viszont még a hangerőre is úgy pakol rá, a hangeffektet is úgy tolja az arcunkba, és olyan hosszúra nyújtja, hogy a végeredmény (VINGVINGVINGVIIIIIIING) hatványozottan üt nagyot, miközben valahogy komikussá is teszi az egészet.

De ezen a ponton az ember ugyebár magán nevet, azon, hogy összefossa magát egy olyan dolog miatt, amiről pontosan tudja, hogy egy célja van: halálra rémíteni őt.

Ez a fura kettősség végigkíséri a filmet. Megjelenik abban, ahogy a rendező az elején tudatosan rátréningezi a nézőt a képarányok dekódolására (ha szűk a kép, az a múlt, ha széles, akkor a jelen), majd amikor már felvettük a ritmust, és olvassuk a filmet, elkezd vele játszani. Kihúzza a lábunk alól a talajt, egy ponton el kell engedni, hogy még higgyünk ebben a formanyelvben.

Ordító különbség van a két főszereplő megjelenése között, elképesztően kontrasztos formában. Nő-férfi. Sőt, férfias nő-nőies férfi. Halk-harsány. Sötétszürke-piszkosfehér. Szoros konty-kócos lobonc. Elő-élettelen. Fent-lent. Jó-rossz. Olyan élesen húzza meg a határokat, ami már-már karikatúraszerűvé teszi az egész filmet.

Mert valójában az is.

Fentebb már méltattam Nicolas Cage játékát, de érdemes még egyszer kiemelni. Zseniális. Ha már A bárányok hallgatnak: Longlegs előképei közül egyértelműen kiemelkedik Jame Gumb/Buffalo Bill alakja, ami önmagában is merész vállalásnak tűnik, főként, hogy Ted Levine egyébként remek alakítását mennyi kritika érte már akkoriban is, nagyon leegyszerűsítve a crossdressing és a sorozatgyilkolás összemosása miatt.

Cage azonban ezt is túltolja. Minden gesztusa, minden arckifejezése, az összes manír, amit belevisz a szerepbe, maga a Nagybetűs Camp: a túlzásokra épülő, talmi, giccses megjelenés pedig ebben az esetben átütő erejűvé teszi a figura értelmetlenségét és ürességét. Félelmetes? Persze. Undorító? Az. Gyűlöletes? De még mennyire.

És remek ellenpontja Maika Monroe szürreálisba hajlóan minimalista játékának, aki a fiatal nyomozónő szerepében tulajdonképpen egyetlen arckifejezéssel tolja végig a borzalmak nagyját, egyedül az idegesítően rángatózó szájával jelezve, hogy valami nagyon nem oké. Az egyetlen pont, ahol ez a két karakter közös légtérbe kerül, épp emiatt válik katartikussá.

A film kapcsán méltatlanul kevés szó esik Alicia Witt játékáról, aki annyira nyomasztó anyja a neurotikus hősnőnek, hogy egyetlen szemforgatásától kirázza az embert a hideg. Pláne, amikor ennél többet is tesz.

Ha pedig már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy Perkins bár nem rágja a szánkba, de tabudöntögető módon nyúl hozzá az anya-gyerek viszonyhoz (és ezt viszont bőven nem a hitchcocki értelemben teszi), a szüléshez kapcsolódó traumákhoz, a test kiszolgáltatottságához, és az ezzel kapcsolatos áldozatvállaláshoz. A burjánzó képi megoldások miatt viszont ez az aspektus csak utólag bontja ki magát és kúszik bele az ember agyába, menet közben mindössze borzasztóan kényelmetlen benyomások sorjáznak összefüggéstelenül.

És tulajdonképpen ez a Longlegs lényege. Hogy bármennyire is igyekszik magát koherens történetként bemutatni, egyáltalán nem az. Sőt, minél többet agyal rajta az ember, annál érthetetlenebbé válik az egész. Ami persze valahol bosszantó, hiszen ha már egy nyomozós horrorról van szó, jó lenne azt hinni, hogy a végére minden szál el lesz varrva, minden kérdésre megnyugtató válasz születik, már amennyire a műfaj esetében bármi megnyugtatónak nevezhető.

Itt erről szó sincs, a rengeteg ötletből és filmes idézetből a végére semmi nem áll össze, kicsit több mint másfél óra után nem hogy beljebb nem vagyunk, de őszintén szólva azt is nehéz eldönteni, hogy volt-e bármi értelme annak, ami a vásznon történt.

Azért nézhető?

Persze. Nagyon is az. A Longlegs tökéletesen élvezhető film (sőt, amolyan bűnös élvezet), legalábbis addig, amíg az ember bent ül a moziban. Addig, amíg a saját, egyéni prekoncepciói mentén próbálja a helyére rakni a dolgokat. A bajok utána kezdődnek.

Nyilván nem azzal van a baj, ha egy film nyitva hagyja a legfontosabb kérdését, és a nézőre bízza annak az eldöntését, hogy végül is ki győzedelmeskedett: a jó vagy a gonosz.

A Longlegs viszont nem ezt a kérdést hagyja nyitva, hanem azt: egyáltalán mi a jó isten történt itt?