Ha magadnak választasz életet, az mindig sebezhetőséget is jelent
A törékeny családi idill, amit összezúz egy halálos betegség, és a család, aminek el kell kezdenie együtt élnie ezzel az új valósággal: egyetlen mondatban erről szól az Egy újfajta vadon című norvég dokumentumfilm. De a film igazi erénye abban rejlik, amit nem lehet visszaadni egyetlen mondattal: a család átalakulásának aprólékos és nagyon érzékeny bemutatásában. Az Egy újfajta vadon elhozta az idei Sundance Filmfesztivál nemzetközi dokumentumfilmes versenyének nagydíját, és a hétvégén először mutatják be itthon, a Balatonnál.
A filmet alkotó norvég dokumentumfilmes, Silje Evensmo Jacobsen egészen másfajta műre készült: még 2014-ben kezdett el forgatni egy norvég-brit házaspárról, akik úgy döntöttek, hogy gyerekeiknek másfajta jövőt szeretnének, és kiköltöztek a civilizáció szélére, hogy ott amit csak lehet, maguknak termeljenek meg, és a lehető legharmonikusabb viszonyban éljenek a természettel. A külvilágtól persze nem szakadtak el teljesen, a nő, Maria Vatne fotósként dolgozott, és a közös, „vad” életükről szóló blogját világszerte sokan olvasták. Erre a blogra talált rá Jacobsen is, aki eredetileg tévésorozatot akart készíteni a család történetéről.
Teltek az évek, a sorozat csak nem akart összeállni, de Jacobsen közben sok időt töltött a családdal. Mariának előző kapcsolatából volt már egy lánya, míg brit férjével, Nik Payne-nel közösen három gyerekük született. A négy gyereket nem adták intézménybe, otthon tanították őket, miközben igyekeztek a lehető legtöbb időt a természetben tölteni. Az eredmény egy kívülről idillinek és kaotikusnak tűnő családi világ lett, amit az Egy újfajta vadon éppen csak felmutat. Mert alig pár perc telik csak el a filmből, mire kiderül, hogy ez a világ nincs többé: Maria megbetegedett, és a rák villámgyorsan végzett vele.
Így mire a harmadik-negyedik perc táján felbukkan a film főcíme, már túl is vagyunk a drámai csúcsponton: Jacobsen filmje innentől arra keresi a választ, hogy mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni. Az például hamar világossá válik, hogy a két szülő elhatározásából létrehozott, az elvárt társadalmi normákkal szemben felépített közös világ rendkívül sérülékeny alapokon nyugszik. Ez persze a szülők is tudták: a korábbi évek forgatásaiból Jacobsennek bőven akadtak felvételei, melyeken Maria mesél az életükről, és egy ponton például azt mondta, hogy
amikor az ember olyan életet választ, ami ennyire saját magától függ, akkor ott jelen van a sebezhetőség is.
Az évekkel korábban elkezdett közös munka az oka annak is, hogy Jacobsen egyáltalán forgatni tud a gyászoló családról: Payne és a gyerekek megszokták a filmes jelenlétét, baráti és közvetlen viszony alakult ki köztük, így a legnehezebb időszakban is olyan közel engedték magukhoz, amennyire a csak a haláleset után forgatni kezdő filmes soha nem juthatott volna. Ezt a közelséget emelte ki a Sundance Filmfesztivál zsűrije is. Mint fogalmaztak, Jacobsen filmje mély humanizmussal és érzékenységgel van átitatva, miközben sosem fordul át szentimentalizmusba, és ennek kulcsa egy különleges családhoz való nagyon közvetlen, intim hozzáférési lehetőség volt.
Jacobsen filmjének másik nagy erénye, hogy nem ítélkezik, se pro, se kontra nem akar állítani semmit arról, ahogy ez a család elképzelte az életét, csak hagyja, hogy a családtagok mesélhessenek saját örömeikről és kételyeikről. Mert kételyek is akadnak bőven: Maria halála után Nik őszintén beszél arról, hogy nem tudja, nem teszik-e tönkre a gyerekeik életét azzal, hogy intézményeken kívül tartják őket. És arról is, hogy ha korábban kételyek merültek fel, azzal mindig ketten kellett megküzdjenek, de nagyon más a helyzet, ha ő az egyetlen felnőtt a családban.
Nik arról is többször beszél, hogy szíve szerint visszaköltözne a családjához Nagy-Britanniába, de megígérte Mariának, hogy meg fogják próbálni Norvégiában. És közben az is hamar világossá válik, hogy a farmra felvett jelzáloghitelt egyedül nem fogja tudni fizetni, el kell adniuk a házat, és be kell költözniük egy településre, ráadásul mivel munkára is szüksége lesz, a gyerekeknek is muszáj lesz iskolába menniük.
És persze, egy norvég kisváros erdőközeli iskolájáról van szó, ahol teljesen oké a tökéletesen lelazult igazgatónak és a tanároknak, ha a gyerekek heti két napot még otthon tanulnak – ezek azok a részek a filmben, melyek a leginkább sci-finek tűntek Magyarországról nézve.
Maria a blogján a betegségét, és a diagnózisa után kialakult helyzetet nevezte újfajta vadonnak, míg a film címe ezt továbbgondolva leginkább arra utal, hogy hogyan néz ki az átmenet a gyerekkori szabadságot szinte minden más érték elé helyező szülői szemlélet időszakából a kényszer szülte, jóval megszokottabb hétköznapok felé. De nagy törésekre nem érdemes számítani, Jacobsen filmje éppen az egyszerűsége miatt olyannyira szép alkotás. Apró, mindennapi történéseket végigkövetve figyelhetjük, hogy hogyan küzd meg egy család a gyásszal, hogyan szövődnek új kötelékek a testvérek között, vagy hogy elképzelhet a szülő bármilyen utópikus gyermekkort a gyerekei számára, végül úgyis a gyerekek mondják majd ki, hogy hogyan szeretnének élni.
Az Egy újfajta vadon című filmet augusztus 17-én, a balatoni Pont.Csopakban mutatják be először Magyarországon, és jelen lesz Nik Payne és két gyereke is, akikkel a vetítés után lehet majd beszélgetni.