Egy férfi, egy nő és a gyerekvállalás szorongató kérdései
„Hétmilliárd ember él a földön, és ez túl sok, és semmiből sincs elég, szóval hogy a helyes, az etikus döntés mégiscsak az volna, ha ebből kimaradnánk és nem rontanánk tovább ezen.”
Ezen dilemmáznak a Lélegezz című, a kétezertízes évek elején íródott Duncan Macmillan-dráma szereplői. A folyton kétkedő mondatok a Nő (Pálos Hanna) szájából hangzanak el, őrlődő befogadójuk pedig a gyereket akaró Férfi (Vizi Dávid), akiket Forgács Péter rendezett. A Katona József Színház által 2017-ben bemutatott, a műsorról tavaly lekerült előadást az Ördögkatlan fesztiválon adták elő.
Mozaikszerűen követik egymást a jelenetek, díszlet és segédeszközök nélkül azonban a színészek játékára van bízva, hogy a tér- és időbeli ugrásokat egy mondaton belül érzékeltessék. A zenész Férfi és a doktorandusz Nő magukat az átlagnál intelligensebbnek tartják, és szeretnék jól átgondolni a gyerekvállalást. Ez az átgondolás egyszerre komikus és tragikus: jellemzően a Férfi igyekszik kitalálni, mit akar hallani a Nő, majd mikor rosszul tippel, gyorsan visszakozik, amivel csak ront a helyzetén. De a Nő is akaratlanul sértegeti a másikat, és így gyűlnek a terhek, amelyekről sejthető, egyszer majd rászakadnak a kapcsolatra.
Végül úgy döntenek, jöjjön a baba, bele is élik magukat, csakhogy a Nő végül elvetél, és rövid úton szétmennek. A gyerek épp akkor jön össze egy gyors kalandjukból, mikor a Férfi máshoz készül hozzámenni. Szülés után aztán rövid, tömör és hatásos montázs következik a gyerek felnövéséről, a Férfi korai haláláról, hiányáról, a Nő megöregedéséről és a klímakatasztrófa bekövetkeztéről. A nézők reakcióit figyelve a leghatásosabb tíz perce az előadásnak.
A kétszereplős dráma üres, díszlettelen színpadra íródott. Ez a Katonában meg is valósult, a beremendi kovácsműhelyben izzadva azonban akarva, akaratlanul új rétegekkel bővült az előadás. Az elvont tér hiánya, és a fesztivál emberközelisége szorosabbra fogta a közönséget, amely együtt igyekezett azonosulni a – drámát olvasva egyébként erősen stilizált – szereplőkkel. Volt nevetés, végül sírás is.
A fordító Tóth Krisztina a tizenhetes premier előtt azt mondta, „irodalmi szempontból nehéz volt megtalálni a hangot”, mert a szereplők szlenget használnak, ami viszont a fordításokban gyorsan avul. Próbálta úgy átírni a dialógusokat, „mintha mai magyar nyelven társalognának, ugyanakkor arra is törekednem kellett, hogy a mondatok ne kopjanak meg, a szöveg ne váljon néhány év múlva porossá, nevetségessé. Majd kiderül, sikerült-e.” A szleng szempontjából hét év távlatából a darab jól tartja magát, bár – és ez talán inkább dramaturgi mulasztás – a néhol magyarított utalások között furcsán hangzottak a meghagyott helyiség- és keresztnevek.
Téma szempontjából viszont hosszútávon nehéz újat vagy többet kihozni a darabból. Fontos kérdés, hogy a klímaszorongás legsztereotipikusabb toposzai milyen céllal kerültek a darabba. Újból érdemes a fordítót idézni, aki szerint „a szereplők időnként önmaguk paródiájává válnak, ugyanis olyan környezetvédelmi és ismeretterjesztő szövegeket nyomnak le, amelyek - ha a fordítás nem képes érzékeltetni az ironikus távolságot, az idézőjeleket –, a színpadon kifejezetten idétlenül is hathatnak”. Kétséges, hogy ezek a túlzások, idézőjelek és távolságok mennyire tartják magukat, ha közben a színészi játék és rendezés szintjén nincsenek kiemelve – a kiürített tér hiánya pedig még inkább a realista regiszterbe helyezte az játékot.
Így az előadás egyrészről fricskája a nyugati ún. tájékozott ember tudatosságnak, miszerint hiába próbálja az ember ilyen-olyan racionális elvek mentén alakítani, megtervezni az életét, végül úgyis a kiszámíthatatlan helyzetek határozzák meg a legfontosabb pillanatokat. Másrészről szerelmi történet – viszont mint olyan, olykor sekélyes és sztereotip.