Mi tart egyben, mikor minden életet kifacsarnak belőled?

Olvastad? Nem sajnos. Elkezdtem, de nem voltam képes végigolvasni. És a film? Az is.

Stopposainkkal Beremendre tartottunk az Ördögkatlan Fesztiválon, hogy elcsípjük a Sorstalanságból készült tantermi drámát Bagossy Júlia rendezésében. Regényből drámát csinálni mindig kihívás, pláne, ha diákoknak készül, akik nem a hosszan kitartó figyelmükről híresek. Jakab Balázs és Gloviczki Bernát viszont keményen küzdenek a figyelem fenntartásáért, ami esélytelen volna a regény arányos dramaturgiai meg- és feldolgozása (Zrinyifalvi Eszter Anna) nélkül.

A két színész az előadás jelentős részében együtt játssza a tizenötéves elbeszélőt, Köves Gyurit, aki gyermeki naivitással éli át a zsidókat ért jogfosztások, a deportálás, végül pedig a munkatábor állomásait. A szerepváltások jó ritmikával követik egymást, és a narráláson mellett mindig van valami vizuális, vagy auditív adalék – többek között looperrel, helyben megteremtett atmoszférafestés. A mellékszereplők egy-egy jellemző ruhadarab animálásán keresztül, a helyszínek pedig a néhány egyszerű díszletelem folyamatos újragondolásával jelennek meg – Köves Gyuriék szó szerint játszanak a tomboló nácizmus kellős közepén.

A játék az egyre tragikusabb helyzettel – fizikailag is – egyre nehezebbé válik: a korábban körbefocizott téglákból szappan lesz, majd a táborlakók véget nem érő munkájának szimbóluma. Minden egyes átadott téglával fogy az erő, amit a tábori koszt képtelen pótolni. Az először illendőségből eltolt tányéron ülő szendvicsből – a kezdetben kiköpött, majd mind utolsó cseppig felfalt tábori leves után – vágyálom, puha párna válik.

Egyedül a főszereplő túlélését nagyban támogató Citrom Bandi az, akit színész (Gloviczki) jelenít meg a színpadon. Citrom naivitásának köszönhetően képes napról napra újra munkába állni. Úgy beszél, mintha a borzalmak belátható időn belüli végeztével a tábor túlélői visszatérhetnének hétköznapi életükbe.

Az alapvető létszükségletek eltűnésével Köves Gyuri kétosztatúsága egyre kontrasztosabbá válik, míg végül a nyomorúságok után megmaradt gyermeki én kénytelen az önmagából teljesen kicsavarodott, kifacsart testet bábként kézben tartva vonszolni saját magát Budapest utcáin Citrom Bandi lakását keresve.

Bár mindez leírva brutálisan hangzik, a kreatív fizikai színházi megoldások épp eléggé megmozgatják a fantáziát ahhoz, hogy ne uralkodjon el totális depresszió a nézőtéren, és hogy akár a következő tantermi órán, akár a zsúfolt beremendi tornacsarnokból kiszabadulva bőven legyen még min tovább gondolkozni.