Mi elől kell ma menekülnie egy jobb sorsra érdemes Don Quijoténak?
A Városmajorban előadást nézni mindig különleges élmény. Nyár van, ilyenkor kevés színház jut, kiéhezettebb a néző. A sátorszerű építmény sporteseményt idéz, sehol a megszokott puha, meghitt sötétbe burkolódzó bársonyvilág, helyette madarak rikkantanak a drámai csendekbe, az olcsó reklámlegyezők idegesen vibrálnak a lemenő nap fényében, míg a játék végére meg nem érkezik a 40 fokosra belehelt csarnokba az enyhületet ugyan nem, de sötétet hozó éjszaka, és vele a tücskök ciripelése. Az évszakhoz tartozik, hogy
könnyebb ilyenkor nevetni, nehezebb sírni, túlteng az emberekben a D-vitamin.
Az Örkény és a Városmajori Szabadtéri Színpad koprodukciójaként bemutatott ESCAPE mintha számolna a körülményekkel, alapvetően habkönnyű kalandozás Don Quijote-világban. Kár, hogy ezzel együtt eminensen, de kevéssé meggyőzően igyekszik megfelelni az íratlan szabálynak, hogy azért többről is szóljon, ha már színház, pláne kortárs, frissen írt szöveggel.
Az alaptörténet szerint Barna, az egykori angoltanár maga is videójátékokból tanulta a nyelvet, kidolgoz hát egy játékalapú oktatási módszert, bevezetni azonban már nincs ideje, miután ő is áldozatul esik a tanárkirúgások újkeletű hóbortjának. Semmi kedve a GDP-t pörgetve aprópénzt keresni a számlákra, így aztán régi játékszenvedélyébe regresszáló munkanélküliként találkozunk vele, aki lassacskán valamiért meggyőzi magát, hogy csak ő mentheti meg barátnőjét, Lillát a gonosz új iskolaigazgató fogságából. Karakterbe bújik, és lovagi páncélban grasszál Budapesten, egy nyomába szegődő háromfős filmes stábbal.
A barátnő, Lilla eleinte azon kesereg, hogy Barna csak játszik, ahelyett, hogy befizetné a számlákat és végre, négy év után először egy kiadósat nyaralnának, majd amikor ez láthatóan nem használ, mert a férfi nem rohan munkát keresni, akkor bedobja a narratív aduászt, a férfitörténetek női atombombáját, a pozitív terhességi tesztet és a kitűzött ultrahangos vizsgálatot. Puff. Na innentől Barna nem egyszerűen nagyranőtt kamasz és link pasas, de egy felelőtlen leendő APA, Lilla pedig nem csupán egy tanárnő, aki kimaradt a kockásinges tüntetésekből és ragaszkodik a munkájához, még ha kicsit kiégetik is diákjai, de ANYA, csupa nagybetűvel. Érett nő, aki felelősségből dönt, nem lehet csak úgy rásütni a konformizmus bélyegét, mint gondolhattuk azt esetleg egy pillanattal korábban, amikor az elmaradó nyaralás miatt kapott kisebb idegösszeroppanást. Na de akkor is már a hormonok!
Lilla ezzel érinthetetlen lesz, szimpátiánk ugye elvből az övé, így ennél összetettebb szerepre nem is méltatják az írók: jár a vizsgálatokra, tanít, szomorkodik, hogy a gyerek apja láthatóan bekattant, feszeng, mert elég ciki a lovagpáncélos Barna a suliban, amint meg akarja őt menteni. Mégis kicsit segít neki a szakítás után, talán az anyai érzések miatt, de nem tér vissza hozzá, az azért túlzás volna, és nem is összeegyeztethető felelősségteljes és fényes lényével.
Egyébként kerül a Kovács D. Dániel, Varga Zsófia és Závada Péter jegyezte sztoriba kicsit mindenből, ami komoly: van itt ugye kirúgott tanár, tüntetésre buzdított vagy nem buzdított diákság, leejtőernyőzött iskolaigazgató, anyagias barátnő, felelősséget váró barátnő, a rendszerrel egzisztenciális és elvi okokból megalkuvó barátnő, számlabefizetési mizéria, bürokrácia-szatíra, áldokumentarista kisemberábrázolás, háborúellenes-békepárti uszító plakátokkal szembeni szélmalomharc, egyetlen kérdésre sem válaszoló profi-cinikus interjúalany, negyvenéves korig húzódó kapunyitási pánik, kapitalista értékvesztés, fájdalmas szerelem. És a fő motívum, a játékszenvedély, amely önmagában is elég lehetne a komolyságból, ezúttal viszont a menekülésvágy kibontásával arról is számot ad, hogy mi minden elől kell ma Magyarországon elmenekülnie egy jobb sorsra érdemes Don Quijoténak, szegénynek.
A konkrétumokkal az a baj, hogy a szélmalomharc humorát és az ezzel egyensúlyban tartott pátoszt a valóság egy-egy, referenciálisan megítélhető epizódjára vonatkoztatják. Ez a szerencsétlen magyar lovag, akit Hajduk Károly alakít, nem a régimódi morál nevében tör lándzsát mások felett, hanem mert a számítógépes játékban egy kis sikerélményhez juthat. Míg Don Quijote egyre rosszabb állapotban van a történet során, ő újra és újra nekiállhat tétnélküli, feszültséglevezető mészárlásának a virtuális világban.
Azaz pont hogy nem indul harcra: Sziszüphosz lesz és nem kóbor lovag.
A Kovács D. Dániel rendezte előadás első felében a fő humorforrás a színészek videójátékos animációt utánzó mozgása, ahogy enyhe hullámzással, valószínűtlen oldalazásokkal és karlengetésekkel, fizikai kontaktus nélküli hangeffektekkel, lassított fordulásokkal jelzik a számítógépes álvalóságot egy hatalmas kivetítő előtt. Azon gondolkozom, vajon még mindig ilyen ügyetlenül valótlan-e a VR, vagy azért ez már kicsit mese, múltidézés a vicc kedvéért. Mindenesetre sokadszorra csak akkor működik, amikor a technikai kivitelezés mechanikussága valami sajátosat tud megmutatni a jelenből is, például az áruház szalagjáról mint elszabadult tetriszről zuhogó javak esetében, ahogy Barna, a lassan civilben is lovaggá avanzsáló extanár izzadtan igyekszik mindent a zacskóba juttatni, miközben a pénztárosnő szenvtelen arccal kínozza gyors profizmusával. Ez pont annyira ismerős az Aldiból és a Pennyből, mint a méretlen gyümölccsel a kígyózó soron átverekedve, megszégyenült gyerekként visszakullogó meglett férfiak a Tescóból.
Hajduk Károly igazán mindent megtesz, hogy modern Don Quijotéja az előadás kamaszos humorával együtt is hús-vér figurává váljon.
Örökké görbülő háta, egyszerre magasajnáló és bocsánatkérő ábrázata, véresen komoly komolytalankodása és bölcsészes puhasággal lefojtott dühkitörései a nézőt is továbblendítik a jelenetek zökkenőin, az elmaradhatatlan kapucnis pulcsiban pedig valódi hősként viseli a trópusira lehelt kánikulát. Nagy Zsolt enyhe zavarral fűszerezett keményfiúi, Terhes Sándor komolyságában groteszk opportunista igazgatója, Jéger Zsombor érző zombija találó stílusgyakorlatok, ahogy Tenki Réka széles érzelmi skálát bejáró, kétdimenziósra írt Lillája is meglepő bravúrral képes a történet végén drámaiba váltani, már amennyire az instant tragikum megengedi.
Ezzel együtt kicsit végig az a benyomásom, hogy a színészek improvizációi alapján írni és próbálni élvezetesebb lehetett ezt az előadást, mint nézőként végigülni. Pedig a gegek mögött fel-felsejlő társadalomkritika inkább csak dísz, lényegnek határozottan a humor tűnik. Van önreferenciális utalás is, hiszen a filmes stáb egy ponton hosszasan lamentál azon, hogy igaza van-e a lovagnak, amikor jól kereső állásuk piacképességét aranyketrechez hasonlítja, mert aligha enged teret a szárnyalásnak. Na de itt most mégiscsak lehetne szárnyalni, méghozzá kiváló színészekkel, szabadon megírható, kortárs szöveggel! Talán a szabadság sem olyan könnyű, mint amilyennek néha az arany- vagy vasketrecekből tűnik, és mégiscsak az van, amiért Barna az utolsó pillanatig újra és újra leül játszani, ahelyett, hogy a doktoriját írná: a szabadság miatti szorongás miatti halogatás miatti szorongás.
[ESCAPE] A Donkihóte-projekt, Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 14.