Az írás belső színház, az összes szereplő mi vagyunk

Egyek ők, bár ketten vannak. Beszélgetés közben belelát az ember, milyen lehet a közös munkafolyamat: egymás mondatait folytatják, szinte észrevétlenül veszik át a szót, anélkül, hogy egymás szavába vágnának.

Kovács Dominik és Kovács Viktor több darabját játszották már fővárosi és vidéki színházak, aktuálisan a MILF a Kristály Színtérben és a Jurányiban, a Mintapinty a 6SZÍNben, míg új családi musicaljük, a Pablo és Picasso a veszprémi Pannon Várszínházban látható. De a simontornyai ikreket leginkább mégis vaskos regényükről, a Lesz majd mindenről kérdeztük.

444: A magával sodró mesélőkedvetek rögtön behúzza az olvasót, én is ott vagyok Égetthalmon, átélem, amit a hőseitek...

Viktor: Mindig a mélyére megyünk a figuráknak, lényegében a saját személyiségünket osztjuk szét bennük.

Dominik: És erős átéléssel írunk, ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy Sztanyiszlavszkij beszél az átélés színházáról. Az írás egy belső színház, ösztönös szerepfelvétel.
Sokszor beszélgetünk erről, hogy hol vagyunk mi ezekben a történetekben, és mindig arra jutunk, hogy mindenhol, az összes szereplő mi vagyunk.

A korábbi színdarabjaitok mind a regényéhez hasonló, a móriczi világra emlékeztető, vidéki közegben játszódnak és a múltfeldolgozásra fókuszálnak, a Jurányiban bemutatott MILF volt az egyetlen, ahol kiléptetek a számotokra otthonos közegből.

Dominik: Bár a Jégtortában és a Mintapintyben is a múlt feldolgozása zajlik, de azt nem mondanám, hogy a múltban játszódnak. A MILF esetében viszont az alkotási folyamat is eltért, Pető Kata az elejétől a végéig alkotótársként volt jelen, az ő hozott történeteiből dolgoztunk.

Viktor: Nélküle nem is mertünk volna egy negyvenes nőnek a szerelmi érzéseihez fordulni témaként.

Pedig a Mintapintyben már megtettétek – ráadásul szemtelenül fiatalon –, hogy egy idős nő bőrébe bújtatok, akit katartikus erővel mutattatok meg kívül-belül. És nemcsak Zsókát, a nyugalmazott vidéki múzeumigazgatót, de az őt körülvevő közeget is megfestettétek. 8 éve, az egyetem elkezdése óta Budapesten éltek. Mennyire került távol az a közeg, amelyben felnőttetek, és amely ennek a regénynek a világát is jelenti?

Viktor: Egyáltalán nem távolodtunk el. A budapesti mindennapokban is ki tudunk indulni azokból az alakokból, abból a motivációs rendszerből, amivel együtt éltünk. Nem jelentett radikálisan más életet, amikor egyetemisták lettünk, és Budapestre költöztünk. Inkább az arányok változtak: addig hétvégenként jöttünk gyakran különböző kulturális programokra, most meg pont fordítva, hét közben vagyunk itt, és hétvégén otthon, Simontornyán. Mindkét közegre szükségünk van, rendszeresen járunk haza.

Pedig azért más élettapasztalatokat jelent, másféle emlékezetet. Ez a fajta organikus, eleven jelenvalósága a múltnak, a már nem élő felmenőknek keveseknek adatik meg ma már vidéken is, egy nagyvárosban pedig végképp nagyon ritka lehet…

Dominik: Ez tényleg nagy adománya az életnek. Simontornyán nőttünk fel a szüleinkkel, de sok időt töltöttünk a nagyszülőkkel és a dédnagymamánkkal Cecén, a szomszéd faluban, ahol mindig a múlt történeteit hallgattuk tőlük, ezeken a „meséken” keresztül csodálkoztunk rá a világra gyerekként.

A múltba nőttetek bele lényegében…

Dominik: Igen, hosszú időre visszaemlékező családunk van, korai nemzedékek történeteit is őrizték, és mi név szerint ismertünk rengeteg embert a múltból, akikhez érzelmileg is kötődni kezdtünk. Mindig azt éreztük, hogy egy végtelenül gazdag világ részesei vagyunk.

Viktor: Mindez rengeteg muníciót ad a képzelőerőnek is, ennek a regénynek a karakterei csak részben tartanak kapcsolatot a valósággal, legalább annyira a mi fantáziánk teremtményei. Nincs élő modellje a főhősünknek, Balogh Simonnak, de a motivációk, a mentalitás, az életfilozófia, és hát a különböző szófordulatok, a nyelv maga, ezek a gyerekkorunkban gyökereznek. Valós foszlányokból teremtődött meg ez a képzeletbeli világ.

A könyv varázsát pont ez az egységes, világépítő nyelv adja.

Viktor: A hétköznapi nyelvhasználatunkban, a hangképzésünkben is érzékelhető a dialektus, nagyon sok otthoni fordulatot használunk a mai napig. Szerencsére se az egyetemen, se a színházi munkákban nem kellett „alkalmazkodnunk” más nyelvhasználati normához. Tudatosan megőrizni nem tudtuk volna a dialektus sajátosságait, mert abban a pillanatban, hogy az ember elkezd koncentrálni erre, már nem azt a nyelvet beszéli, amit előtte. Az egyébként, amit otthoni nyelvnek hívunk, rengeteg rétegből áll. Voltak idősebb hozzátartozóink, akik latin eredetű kifejezéseket használtak a korabeli közigazgatásból átörökítve, másoknak meg sajátos mondatszövési technikáit őriztük meg, és az is érdekes, hogy két szomszédos település között is vannak nyelvhasználatbeli különbségek, tehát ez a nyelv csak innen, Budapestről nézve tűnik homogénnek. A nyelvhasználatot mindig egy-egy szereplő „megszületése” dönti el: amikor Balogh Simonról írunk, akkor az ő nyelvén beszélünk, és ilyenkor egymás között is többnyire ezt a nyelvet használjuk.

Dominik: De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy előre elhatározzuk, hogy így lesz. Valahogy tudat alatt formálódik mindez. Sok későbbi mondat kimondódott közöttünk, mielőtt elkezdtük írni a regényt.

Tehát már gyerekként is figyeltétek, ki hogyan beszél például?

Dominik: Ezek szerint igen. De talán nem is elsősorban a konkrét mondatokat, hanem az illető egyéniségét, a történeteit, és valahogy ezek mellé társult az elbeszélő is a hangsúlyaival.

A mostani környezetetekből is tudnátok mondani figurákat, akiket elraktok, hátha jók lesznek még valamire?

Viktor: Igyekszünk mindent és mindenkit elraktározni, nem szelektálunk. Ami érzelmileg erős, az marad meg, gyakran készítünk jegyzeteket is egy-egy beszélgetés után, főképp, mikor már a fiktív történet is formálódik a fejünkben. Ilyenkor mindig utánanézünk a történelmi helyzetnek, annak a miliőnek, ahol a novella, dráma vagy regény játszódik majd.

Valahogy mindig visszakanyarodunk a múlthoz. Az izgalmasabb, mint a jelen?

Viktor: A jelen egyenlő a múlttal, ezt nem tudom másképp mondani. Abba nőttünk bele, hogy a múlt példáival magyaráztak nekünk a jelenben, körülöttünk történő dolgokat. Balogh Simon 20. század eleji történetében is rengeteg metszéspont van a jelennel: egy nagyon dinamikusan változó, sokféle lehetőséget felvillantó világban él, ahol semmi nem garantált, viszont minden arról szól, hogy valósítsd meg önmagad. De milyen lehetőségek adódnak valójában? A 19-20. század fordulóján minden megváltozik az egész országban, így Égetthalmon is, gépesítik a termelést, vasúthálózat épül ki, és a társadalom is átalakul. Ilyenkor mindig nehéz belőni, hogy hova tartunk.

Dominik: Maivá teszi a főszereplőt az ambícióinak a sokasága, amely csakhamar átalakul önmagával szemben támasztott elvárásokká. Ezt jelenti a „Lesz majd minden”. Miközben Simonnak az az alapélménye, hogy „nem vagyok elég”. A „lesz majd minden”-ben viszont ott az ígéret, hogy elég lehetek egyszer, ugyanakkor ott a fenyegetés is, hogy az ismeretlennel, a változással nézek szembe, nem tudhatom, mi következik.

Viktor: Az édesanyánk is fel szokta tenni ezt a kérdést, hogy miért foglalkoztat minket ilyen mélységig a múlt, és neki is azt mondjuk, hogy nem tudjuk. Az biztos fontos, hogy nagyon sok mindent megbeszéltek velünk gyerekként. Első unokaként érkeztünk rögtön ketten, talán ezért is extra figyelem hárult ránk. Íróként valahogy van egy örömérzetünk csak attól, hogy egy más korba helyezhetjük bele magunkat, olyan ez, mint egy időutazás. És ez nem nosztalgiát jelent, hanem inkább azt, hogy így hozzáférünk valamihez, amit nem láthattunk testközelből, mégis „átéltünk” a családi történeteken keresztül.

Dominik: Jelenvalók ezek a szereplők, „velük élünk”, közünk van hozzájuk. Gyakran emlegetjük őket a hétköznapokban is, és nemcsak a családtagokat. Emlékszem, szegény nagymamánk, amikor már súlyos beteg volt, rendszeresen kezelésekre járt, a kórházból hazatérve gyakran mesélt a betegtársai életéről, mindarról, amit elmondtak neki. Meghallgatta őket, foglalkoztatták a hozzá hasonló helyzetű emberek történetei, az együttérzésével talán segíteni próbált nekik. Ezeket is őrizzük a mai napig.

Elég látványosan ikrek vagytok, nagyon hasonlítotok, és egyformán is öltöztök, most még a szemüvegkeretetek is egyforma. Közösen írjátok a színdarabokat, és most ezt a regényt is, mindketten irodalomtudományból doktoriztok, de még a korszak is ugyanaz, amivel foglalkoztok…

Viktor: Ez mindig így volt, ameddig csak vissza tudok emlékezni az időben, nem mi alakítottuk így, és az sem volt egyáltalán tudatos, hogy nekünk mindent együtt kell csinálni. De együtt írni mindig is jó érzés volt, fantasztikus élmény az állandó párbeszéd, amiben születnek a szövegek. És talán az írás által még közelebb kerültünk egymáshoz.

Dominik: Mindig láttam, hogy a kettőnk viszonyában én ki vagyok, tehát nem volt szükség arra, hogy önmagamat külön fejezzem ki a világ számára. Inkább azt mondanám, hogy amikor külön írtunk, az történt külső nyomásra.

Olyan sose volt, hogy most ezt a színdarabot egyedül akarom megírni?

Dominik: Az az igazság, hogy próbálkoztunk külön is, de azt is csak azért, mert nem tudtuk, hogy lehet-e ezt így hosszú távon közösen csinálni. Úgy éreztük, fontos, hogy legyen egy saját fejlődési utunk is, ezért kezdtünk el külön írni. És akiknek megmutattuk az így készült szövegeket, mindig azt mondták, hogy a másik „kézjegye” valahogy hiányzik. Egyébként egyetlen ilyen próbálkozásunk volt, az is 10-11 évvel ezelőtt, még középiskolában. És hát azóta kiderült, hogy lehet együtt írni, a szakma is elfogadja ezt.

Viktor: Ez egy létező hagyomány, a magyar irodalomban is vannak ilyen párosok. Az biztos, hogy nálunk beszélgetésből indul minden szövegnek a születése.

Dominik: Sőt, előfordul, hogy akkor is megbeszélek valamit Viktorral, amikor nincs jelen, hiszen ismerem a gondolatait, ki tudom találni, mire hogyan reagálna.

Mindezzel együtt nehéz elképzelni, hogyan lehet együtt írni. Van egy közösen szerkesztett google-dokumentum?

Dominik: A közös írás egészen hasonló ahhoz, ahogyan beszélünk. Egy ösztönös folyamatról van szó, amely közben nincsenek rögzített szerepek: az egyikünk ott ül a számítógépnél, a másik mászkál körülötte, mindketten gondolkodunk, hogy működhetne jobban az adott mondat vagy bekezdés. Aztán kis idő múlva helyet cserélünk.

Viktor: A Dominik által felvázolt munkamódszer azért lehet ennyire ösztönös, mert előtte a vázlatírás során rögzítjük a történet fordulópontjait, megállapodunk a karakterek céljában, motivációjában, főbb személyiségjegyeiben, megbeszéljük, hogy milyen közegben játszódik a történet. Így mikorra a konkrét szöveg létrehozása következik, spontánabbá válhat a munka, és kezdetét veheti a legélvezetesebb szakasz.