Templomváz: a székely zsidók drámája a víz alatti faluban

Óriási ziccer az Igazság gyertyáiban feldolgozott bözödújfalusi szombatosok története. Már eleve: székely zsidókról szól, akik tehát egyszerre „ősi magyarok” és izraeliták. Ráadásul nem a náci ideológia szerinti faji értelemben, hanem önszántukból, mert felmenőik úgy látták, hogy a zsidó gyakorlatok jobban tükrözik Isten akaratát, mint az elpuhult keresztény rítusok.

A bözödújfalusi „zsidózókat” aztán egy szappanfőző rabbi készségesen betéríti a zsidó vallásba, de a nem zsidóknak addig is zsidók voltak, a zsidóknak meg továbbra is szombatosok maradnak. A nácik nehezen igazodnak ki ebben az összetettségben, a magyarázás, csűrés-csavarás amúgy is „zsidó módi”, gyanús hochmecolás: valaki vagy zsidó, vagy nem, a „lélekben zsidó” ellenzékiekkel bőven megfér néhány önként betérő, így hát felmentés ide vagy oda, deportálandónak nyilvánítják őket. Na de a székely csendőr alezredes ha a zsidó vért nem is, a sajátját azért félti, így számára egyik pillanatról a másikra lelkiismereti kérdés lesz a bözödújfalusi nem zsidó zsidók sorsa, és ezzel az utolsó pillanatban a deportálásokban részt vevő náciból embermentővé avanzsál.

Ha ez még nem volna elég drámai alapanyag, Bözödújfaluból ma már csak egy víztározóból előmeredő templomtorony látható, amely a Ceauşescu-féle falurombolások ikonjává vált, nemrég újjá is építették az egykori település emlékműveként és a romániai diktatúra mementójaként.

Van tehát a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásában holokauszt-, kommunizmus- és Erdély-tematika is, Sebestyén Aba rendezéséből azonban úgy tűnik, hogy ez egész egyszerűen túl sok ahhoz, hogy három órába beleférjen, és ne arról szóljon, hogy mindezekről szól. Szóval, hogy meg is elevenedjen.

A dráma írója, Székely Csaba a Bányatrilógiából jól ismert humorral, a szerethető kisemberek empatikus ábrázolásával közelíti meg a sűrű történetet, de így sem sikerül elkerülnie, hogy a történelmi lecke szolgálatába állított írói stílusgyakorlattá váljon a szöveg. A karaktereknek ezúttal nincs idejük „szöszmötölni”, létezni, apró nyelvi játékokból személyiséggé alakulni, mert minden szituációnak szigorúan narratív célja van: előrevinni az eseményeket a történelmileg determinált nagy fordulópontokig, anélkül, hogy nagyon kilógna a lóláb.

És itt jönnek a technikai bravúrok. Sokat kell beszéltetni a szereplőket, hogy az információk a verbális körítésről kevésbé nyilvánvalóan váljanak le. Hétköznapi emberi drámákkal kell ellensúlyozni a historikus tablót: ilyen a szerelem (főleg) és a vágy, féltékenység és irigység, megalkuvás, alkohol- és játékfüggőség, szellemi és fizikai fogyatékosság. Szükség van egy narrátorra, akinek drámai fölényét, rálátását, különleges kapcsolatát a nézőkkel a történeten belüli extra kiszolgáltatottsága enyhíti (a szelíd, félkegyelmű Sárika figurája). Ennek a mesélőnek időről időre meg kell osztania a megértéshez szükséges tényeket múltból és jövőből. Végül a sötét és terhelt valóságot humorral kell befogadhatóvá tenni, és a tragikus végkimenetelt a kezdeti idillel ellenpontozni.

Így viszont szegény szereplők hús-vér emberek helyett valóban az igazság világító gyertyáivá válnak, amin az sem segít, hogy Sebestyén Aba teátrális eszközökkel húzza alá a szöveg technikai megoldásait. A színészek szinte folyamatosan beszélnek a színpadon, csendre, téblábolásra, karakterábrázolást segítő apró gesztusokra nincs idő, sokszor tér sem. Sós Beáta díszlete kényszerűségből talán kicsit össze is zsúfolódott a Városmajori Szabadtéri Színpadon, de kevésbé a meghitten melegbarna, fenyőből ácsolt házvázak, mint inkább a hatalmas statisztéria teszi szűkössé a látványt. A különböző felekezetek templomait, házakat és kutat formázó gerendaépítmények egyszerre árasztanak otthonosságot és emlékeztetnek csontvázszerűségükkel Bözödújfalu sorsára, a tóból kimeredő templomtorony csonkjára. A statiszták afféle tánc- és énekkarként működnek közre, elsősorban azokban a jelenetekben, amelyekben Sárika ad történelmi magyarázatot. Itt csak újabb eszköznek érződik a zene a száraz adatok érzelmi megtámogatására, ahogy a zsinagóga emeletén mindvégig jelen lévő és játszó zenekar is hangulatfestő elem Cári Tibor kelet-európai motívumokra épített, ismerősen szívszorongató dallamaival.

A legnagyobb baj, hogy a színrevitel éppúgy mindent el akar mondani, ami ezzel a történettel elmondható, mint a dráma, ezért nem képes oldani annak szövegközpontúságát és szárazságát. A humor nem elég vaskos, szellemes vagy provokatív ahhoz, hogy elviselhetővé szelídítse az első felvonás erőltetett idilljét, ami beavatószínházként működhet, de bizonyos életkortól zavaró klisé. Különösen, ha a törékeny békében együtt élő, különböző felekezetekből álló kisközösség tagjait polifonikusan igyekszik bemutatni a rendezés, és a dráma középpontjában álló négyfős szombatos család mellett a mellékszereplőknek, így a falu plébánosának, lelkészének, bírójának és tanítójának is egyenrangú szerepet szán.

Mivel a hosszú játékidő ellenére is folyton rohanni kell, hogy minden beleférjen, és nincs idő kibontani sem a „boldog békeidő” meghittségét, sem a sorsokat meghatározó személyes tragédiákat, amelyeket közös sorstalanságba old a hétköznapokat elsöprő háború, az idillt giccsnek érzékelem, a szerelmi és féltékenységi drámát melodrámának.

Talán ezt hivatott ellensúlyozni a színészek enyhén vagy erősebben groteszkbe hajló játéka, de ez a stilizáltság még sterilebbé teszi a technikával (zene, ének, verbális információközlés) felvázolt sorsokat és a narratív szinten erős drámaisággal operáló szöveget (feljelentés, árulás, felbujtás, megőrülés, lelki és fizikai erőszak, népirtás). A mellékszereplőket a Kovács-családhoz fűződő viszonyukban ismerjük meg, de éppen a családfőként funkcionáló anya, Márta a leginkább elnagyolt karakter: nyakasságát és keménységgel palástolt sérülékenységét B. Fülöp Erzsébet széles, karikírozó mozdulatokkal és heves érzelmi kitörésekkel jeleníti meg. Vele szemben Henn János visszafogottabb eszközökkel alakítja a kedélyes-csapodár, mesék zsidója férjet, Mojsét, míg Sárika elrajzoltsága a fogyatékosság érzékeltetésének eszköze és a lélek szépségét kiemelő háttér, amelyet Kiss Bora ízlésesen alkalmaz. Néha, a kiemelten drámai pillanatokban azonban mintha megfeledkezne róla, ahogy rezonőrként is ki-kilép ebből a szerepkörből, ezzel mintegy „lebuktatva” a karakterét meghatározó írói szándékot.

Kár, hogy a többszólamúságot megtestesítő falubeli elöljárók, akárcsak a többi szereplő, csak akkor vannak jelen, ha szövegük van; számomra leginkább az ő, kisszerűségükben kódolt hétköznapi kegyetlenségük szólal meg. Ha nem maradna gondolati absztrakció, hátborzongatóan pontos volna a látlelet, ahogy a keresztény ősöktől származó betért zsidók karikatúrákból megismert „faji jellegzetességeit” vélik fokozatosan felismerni a szombatosokon a pénzéhségtől a bujaságon át az ügyeskedésig.

Izgalmas karakter Nagy István jó szándékú, de nem hősies bírója, Bartha László Zsolt előbb álmodozóan kívülálló, majd vágyaival viaskodó plébánosa, László Csaba opportunista-macsó lelkésze. Közülük is kiválik Galló Ernő a tanító szerepében. Csúnyának titulált, örökké csak lesajnáló legyintésre méltatott szelíd-önző kisember, puhasága egyszerre szánalmas és viszolyogtató. Míg csak a negyvenes évek levegője elő nem csalja belőle a pusztító gyűlöletté dédelgetett sérelmeket. Az ő fröcsögése valóban egyszerre nevetséges, szánalmas és vérfagyasztó. Amilyen talán a dráma és az előadás története lehetne, ha csak erről az egyetlen jelenségről szólna a történelem helyett.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon, szeptember 2.