„A holokauszt- és a Trianon-irodalom még véletlenül sem ér össze, nekem pedig régi mániám, hogy ezek összefüggenek”

Egy szociográfus és egy dokumentumfilmes a hamarosan a boltokba kerülő Pernye és fű főszereplői. A regény története természetesen fiktív, de Závada Pál szociográfus és Sipos András, a 2015-ben elhunyt filmes valóban forgatott dokumentumfilmet a kuláknak minősített parasztok födjeinek elvételéről és az ellenük indított koncepciós perekről. Az interjúk Statárium címmel könyvben is megjelentek anno.

A regény 1988/89-ben játszódik, de egészen a 30-as évek világáig vezet vissza, és elkerülhetetlen módon a jelenre vonatkozóan is tartogat tanulságokat.

444: Némi túlzással azt mondhatnám, hogy lényegében ugyanazt a regényt írja a pályája elejétől. Mintha nem tudná megemészteni mindazt, ami a 20. században Magyarországon történt.

Závada Pál: Igen, van ebben valami, az ember azon agyal, azt próbálja megérteni, miért alakult ez így – és a megértésnek a mi szakmánkban az egyik formája az, hogy megírjuk. Az írás része, hogy próbálok utánamenni részleteknek, kutatni dokumentumokban és visszaemlékezésekben, és ilyenkor azért sok minden kiderül. Bár amikor az ember szóbeli forrásokkal, az emlékezettel dolgozik, akkor nagy a tévedés esélye, ezt nem szabad elfelejteni.

A végeredményt tekintve azonban ezek többnyire kudarcos vállalkozások, merthogy a nagy kérdésekre nem szokott az ember választ kapni ilyen formában sem. A folyamat maga azért nem hiábavaló, mert ahogy az ember gyúrja ezt magában, végiggondol csomó mindent. Csak remélni tudom, hogy az olvasó is így lesz ezzel.

Volt azért olyan, hogy közelebb került a megértéshez, mondjuk, magyarázatokat kapott a szülei, nagyszülei életének történéseire?

Biztosan. Az időbeli távolodás, meg hát az, hogy öregszem, minden ilyesminek jót tesz, többféle perspektíva, szempont merül fel közben. De az az egyetlen igazi tanulság, hogy többet kellett volna kérdeznem, jobban oda kellett volna figyelnem, hiszen annyi dolgot megtudhattam volna tőlük. Pedig édesanyám gondosan eltett minden papírt, elolvashattam a leveleiket, különböző hivatalos dokumentumokat, még az 50-es évek beszolgáltatási könyveit is.

A Pernye és fű hőseit is az önéhez hasonló, szinte mániákus kíváncsiság hajtja, hogy nyomára jöjjenek múltbeli eseményeknek.

Két főhősöm van: az egyik a névtelen szociográfus, aki vendégül látja a dokumentumfilmet forgató csapatot a szülőfalujában, a nagyszülei házában, a másik Pfeifer Miklós, a film rendezője. Mindketten sok mindennel küszködnek, miközben próbálnak együtt létrehozni egy dokumentumfilmet a kulákperekről, amelyek 49-50-ben zajlottak le Kelet-Magyarországon. Ezeket a vidéki gazdálkodókat gyújtogatással vádolták, és statáriális eljárások alá vonták őket.

De még abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg ezek a sok évvel korábbi események érdeklik őket igazából, vagy inkább a saját megoldatlan életük, hiszen nyakig benne vannak a történelemben 1988 Magyarországán, amikor a filmforgatás történik. Ezt az éppen zajló történelmet sem olyan egyszerű megérteni. És akkor még a magánéletük nehézségeiről, a tétova szenvedélyeikről nem is beszéltünk.

Hogyan és miért került újra fókuszba ez a régi történet, amiről a valóságban is csináltak egy dokumentumfilmet Sipos Andrással 88/89-ben, ráadásul az interjúk nyomtatásban is megjelentek még abban az évben?

Elővettem a filmhez készült interjúinkat, izgatott, hogy érthetőek-e, érdekesek-e még most is. Három komplett történet szerepel a filmben, a három vádlott egyikét azonnal fel is akasztották, a másikukat életfogytiglanra ítélték, a harmadikat beszervezte az Államvédelmi Hatóság.

Tudni akartam, mi érdekelt bennünket ezekben az esetekben, és arra is kíváncsi voltam, hogyan írtam akkoriban, amikor az MTA Szociológiai Kutatóintézetében dolgoztam. Merthogy nem szó szerint jegyeztem le az interjúkat, hanem mint szociográfus egyfajta irodalmi sűrítés módszerét követve – akkoriban Csalog Zsolt és Tar Sándor voltak ennek a mesterei. És minthogy ez egy sajátos időszak volt – persze csak utólag láttuk meg, hogy közvetlenül a rendszerváltás előtti évre esett –, izgalmas volt fölidézni azokat a szövegeket is, amiket akkoriban olvastunk, és amikről vitatkoztunk.

35 év után újranézve az anyagot másképp látja ezeket a figurákat, mást gondol bizonyos szereplők morális felelősségéről?

Talán az változott, hogy akkoriban eléggé fekete-fehérben gondolkodtam: voltak egyrészt az ártatlanul meghurcolt áldozatok, akikre rásütötték a kulákság bélyegét, és nemcsak elszedtek tőlük mindent és internálták őket, de kirakatperekben el is ítélték szerencsétleneket. Másrészt voltak a tettesek: a vérbíró, az ügyészek, akik közül persze csak egyet-egyet sikerült megszólaltatnunk, de a történetek azért jól kirajzolódtak. Akkoriban nem foglalkoztam „részletkérdésekkel”, ún. egyéb szempontokkal, és arra is kevésbé figyeltem, hogy az adott eljárásban „hősiesen helytálló bíró” – aki nem volt hajlandó halálra ítélni az ártatlan embert – mit csinált előtte és utána. Őt a mai fejemmel sokkal jobban kikérdezném, hogy milyen motivációi voltak, hogyan zajlott le az egész bírói pályafutása, ami ennél az esetnél megtört ugyan, de addig azért ítélkezett. Szóval ez a helyzet se olyan egyszerű. Nem beszélve a vérbíróról, aki ’56-ban nyomtalanul eltűnt, és akinek az élete páratlanul izgalmas lehetett.

Ilyesfajta kérdésekről kezdtem el gondolkodni – de nem visszaemlékezőként, hanem már mint a fiktív kerettörténet írója, aki kitalált alakokat mozgat ebben a regényben. A hőseim elkezdenek nyomozni a bírók után, hogy kiderüljön, kinek mi lehetett a fejében, milyen világképe volt; hogy mindaz, ami 49/50-ben lezajlott, hogyan függ össze az 5-8 évvel korábbi történetekkel. 1988-ban arra egyáltalán nem gondoltunk, hogy az új diktatúra kiépülésének előzményei mennyire közel vannak a második világháború, a holokauszt eseményeihez. Egyrészt rengeteg információ hiányzott, azt a néhány adatot, amit ezekről a bírókról ma tudni lehet, akkor nem tudtuk – de persze most már a fikcióba is elfordíthattam a történeteket. Jó néhány év eltelt a pályámon, mire A fényképész utókorában először azzal a problémával kezdtem foglalkozni, hogy a két történelmi trauma ugyanarról a tőről fakad: az országvesztésnek, Trianon „helyrehozásának” az lett az ára, hogy a társadalom testét amputálták. De azóta gyakran látom, hogy ez a két trauma tematikusan is kettéválik, akár mint kutatási téma, akár mint irodalmi mű. A holokauszt-irodalom és a Trianon-irodalom még véletlenül sem ér össze. Az írókat és a műveket is szortírozzák, nekem pedig régi mániám, hogy ezek összefüggenek. De persze ’88-ban, a film készítésekor még nem ezen járt az eszem.

A Pernye és fű minden eleme arról tanúskodik – és itt mindegy, hogy a készülő dokumentumfilm interjúszövegeit nézzük, vagy a teljesen fikciós kerettörténetet –, hogy a világunk nem elmesélhető „csak fekete-fehérben”, és hogy minél többet tud az ember ’44-ről, ’49-ről vagy azok előzményeiről, annál nehezebb árnyaltan fogalmazni.

Ezért hallgatnak sokszor a szereplőim is. Próbálják rendezni az elérhető információkat a fejükben, de ezekből tanulságot levonni – ahogy a beszélgetés elején kezdtük feszegetni – nem lehet, és igazságot tenni sem. Így jobb híján vitákban kíséreltem meg ábrázolni a felmerülő szempontokat. A különböző szereplőim eltérő pozíciókból szólalnak meg: másképp gondolkodik az, akinek az apja egykori főszolgabíró, és köze volt a regényben szereplő kisváros gettójának felállításához, és máshogy az, aki kisgyerekként lakója volt ugyanennek a gettónak. És gyakran megtörténik velük, hogy bár beszélnének, de meg se tudnak szólalni, csak a görcseiket érzékeli az olvasó is.

De ők legalább megpróbálnak közös nevezőt találni... Az tényleg lehetetlen, hogy ezek a „párhuzamos egyenesek” valamiféle, az empátia alapján álló megértésben találkozzanak, hogy a főszolgabíró utóda és a közben felnőtt kisgyerek abból a gettóból szót értsen egymással?

Ha egyébként közel kerülnek egymáshoz az illetők, és elég türelmesek a másikkal, hogy mindenki elmondhassa a gondolatait, akkor el tudok képzelni ilyen magánéleti találkozást, de már egy munkahely szintjén is nehéz ugyanez. Egy induló párt programját összerakva pedig még kevésbé tűnik úgy, hogy létrehozható ez a közös platform, és hát társadalmi szinten végképp nem nevezhető ma már reálisnak. De 88/89-ben még voltak reményeink erre vonatkozóan. Viszont minél öregebb az ember, és minél többet szívott az utolsó 15 év levegőjéből, annál kevésbé tud hinni abban, hogy ez még az ő életében összejöhet. Ez is fontos problémám, és itt akkor visszatértünk az első kérdéséhez, hogy ugyanazt írom az elejétől fogva.

A szereplőim elég gyakran hivatkoznak különböző szerzők észjárására, szövegeik okfejtésére, amelyek jól mutatják, mik foglalkoztattak akkoriban bennünket. Nem akartam, hogy ezek „elvesszenek”, kikopjanak az emlékezetből.

Ezek a szövegek a népi írók ismertebb esszéi a 30-as, 40-es évekből. A könyvet olvasva nem tudtam szabadulni attól a kérdéstől, hogy vezet-e ez ma bárhova, és biztos, hogy ezeket a fogalmakat kell-e újra definiálnunk, amikor már rég nincs „haza a magasban”, sőt haza mint olyan se lassan. Elképzelem a mai huszonéveseket, amint ezeket a szövegeket olvassák, és azt gondolják, hogy ezek a boomerek még mindig itt tartanak, és hogy nekik ehhez semmi közük, nem is értik, miről beszélünk.

Azért szerepelnek ezek az érvelések, mert 88-ban tényleg ezekről az írásokról vitatkoztunk, amelyek már akkor megmutatták, mi lesz a társadalom szétszakadásának egyik gócpontja. De akár azt is mondhatnám, hogy a rendszerváltás alapvető kudarcának a magja is ott van bennük. Persze lehet azt mondani, hogy ma már minek beszélünk a rendszerváltás kudarcáról, hogy mi köze ennek a jelenünkhöz. Azt kell mondjam, hogy a szélsőjobb előretörésének és az egész Orbán-vircsaftnak a megértése bizony nagyon is kapcsolódik az ezekben a szövegekben megjelenő érvrendszerhez. Ugyanez a világ úrhodik még ma is felettünk.

És azon is lehet vitatkozni, hogy melyik mennyire közismert. Nekem a mai napig lelkiismeret-furdalást okoz, hogy nem nyílt ki a szemem időben bizonyos dolgokra. A 80-as évek első felében tanultam szociológiát, és rengeteg mindent olvastattak velünk az egyetemen, csak arra az apróságra nem hívta fel senki a figyelmünket, hogy a világháború előtti kiadásokban kellene olvasnunk a népi írókat, mert a durvább, fajelméletre vonatkozó részeket a háború után kicenzúrázták ezekből a könyvekből. Ezért nem néztem szembe időben azzal, hogy ezek a népi írók – akik közé, ha kortársuk vagyok, talán én is beálltam volna, legalábbis egy bizonyos időre, hiszen a származásom, a társadalmi helyzetem erre predesztinált – elfogadhatatlan tételek mellett álltak ki. Én ezzel csak a 80-as évek végén, a filmforgatás idejében szembesültem. Akkoriban kezdtem először azt érezni: nem szeretném, hogy egy kalap alá vegyenek velük.