Rákosi-korszak a Balatonon: az elfeledett badacsonyi kényszermunkatábor története

Állnak még egy L-alakú kőháznak a falai a Badacsony oldalában, a maradékát rég benőtte az erdő, de a bazalt sok mindent kibír. A badacsonyi bazalt, amiből ezt a fák között megbúvó házat is rakták, a legjobb minőségű volt az országban, a bányából gazdagodott meg a falu. Ebből a bazaltból épültek sokfelé a macskaköves utak - el kell bírniuk majd a szovjet tankokat is -, Tomajon az impozáns kéttornyú bazalttemplom, és persze fent a hegyen ez az eredetileg bányászoknak szánt barakk is.

Innen ávós pribékek hajtották fel az ötvenes években hajnalonta a csíkos ruhás rabokat a bányába. Hogy Badacsonyban a recskihez hasonló, bár annál kisebb kényszermunkatábor működött az ötvenes években, ahol kőfejtőként dolgoztatták a politikai foglyokat, feketevágásért és más semmiségekért lecsukott kulákokat, lényegében elfelejtődött. Badacsonyról nem nagyon van szó az internáló- és kényszermunkatáborok szakirodalmában, helyben is inkább már csak néhány öregnek vannak erről halványuló emlékei. Az erdő lassabban felejt: néhol még látni a a fára tekert rozsdás szögesdrótot, amit az elmúlt évtizedekben körbenőtt a törzs.

A badacsonyi kényszermunkatáborról most az OSA-ban nyílt kiállítás. Túlélők és szemtanúk visszaemlékezései, súlyos kövek és megemelni is nehéz csákányok, Szilágyi Lenke gyönyörű bazaltfotói, és mivel a multiszenzoralitás jegyében ez egy igazán színes-szagos megidézés, még szagminták is vannak az ötvenes évekből. Az egyik üvegcsében tőzeg, a másikban csillék olajos vasszaga, a harmadikban sebek fertőtlenítésére használt ecetsav, mellette szovjet tisztfeleségek által kedvelt pacsuli, olcsó Krasznaja Moszkva utánzat. Lehet a sztálinizmust diszkréten illatolni.

Ha jó időben megyünk (mondjuk hétvégén), ehhez a Saul fia Oscar-díjas hangmérnöke, Zányi Tamás masszívan megszólaló hanginstallációja szól - fél évig gyűjtötték hozzá a hangmintákat a Badacsonyon.

“Kis ország vagyunk, de kényszermunkatáborokban gazdag. Közel 120 magyarországi internálótáborról tudunk”

– mondja Székely Iván, a kiállítás kurátora. Ő már jó pár éve folytatott magánkutatást Badacsonyon, nem véletlenül: gyerekként itt töltötte a nyarakat a Budapestről leköltözött, deklasszálódott nagyapa házában. Nemcsak a csillék zakatolása és a bazaltbányászok történetei ivódtak be az emlékezetébe, a nagyobb fiúk rebesgettek arról is, hogy nem sokkal előtte még géppisztolyos őröket és rabruhás foglyokat lehetett lesni a szögesdrótok mögött.

A teljes történet azóta is csak kontúrjaiban rakható össze. A tábor iratai megsemmisültek, a rabok névsora sem ismert - ezért a kiállítás, mint Székely mondja, legalább annyira szól a felejtésről, mint az emlékezésről. “A kutatásunkat úgy képzelhetjük el, mint egy céltáblát, amelynek éppen a közepe homályos: látjuk, hogy ott van, de csak körbelőni tudjuk. A körbelövésekből azonban kikövetkeztethető a történet lényege.”

Pedig Bacsó Péter, még a Tanú előtt, filmet is forgatott a hatvanas években a badacsonyi rabtábor épületeiben. A község akkoriban éppen árulta a volt internálótábort, és a sajátos próbálkozás, mint egy félbemaradt desztalinizációs melléküzemági kísérlet, Bacsónak is megmozgatta a fantáziáját. Ide helyezte Mensáros Lászlóval a főszerepben a Nyár a hegyent, ami a benne lévő ‘56-os szál ellenére is kikerülte valahogy a cenzúrát. A filmplakátok a kiállításon is kint vannak, de elég paradox, hogy erről a történetről szinte ebből a játékfilmből lehet a legtöbbet tudni.

Ezen kívül jóformán csak a Szabad Európa Rádió listája állt rendelkezésre a magyarországi munkatáborokról – egy olyan intézményé, amelynek a munkatársai be sem léphettek az ország területére. Innen indulhatott az OSA saját kutatása és badacsonyi terepmunkája, és bár az eredmény szükségszerűen töredezett, a kiállítás nem nélkülözi a katarzist.

A bemutatott videóinterjúkban látjuk a volt badacsonyi rabot, akit munkaszolgálatos katonaként (az ötvenes években is voltak munkaszolgálatosok, a fegyveres szolgálatra nem megbízhatónak nyilvánítottakból) internáltak, hallhatjuk a 96 éves öreg bazaltbányászt az ideálisnak éppen nem nevezhető munkakörülményekről és a robbantások előtt figyelmeztető trombitaszóról, de portréinterjú készült az egykori kisfiúval is, aki ételt csempészett be a raboknak.

A badacsonyi táborban más kényszermunkatáborokhoz képest viszonylag tűrhető volt az ellátás. Megvolt ennek az oka: míg Recsket lényegében megsemmisítő tábornak szánták, Badacsonynak fontos gazdasági szerepe volt. A népgazdaságnak kellett a kő, ha a táborparancsnok nem akarta, hogy szabotázs miatt a rács másik oldalára kerüljön, hozni kellett a számokat, a termeléshez pedig kalória kellett. Annyit persze nem adtak, amennyi kellett volna, a rabok - 100-150-an voltak itt egy időben - koplaltak így is.

A 12 évesnél nem sokkal több Mejlinger István helyi gyerekként csilleolajozóként már maga is dolgozott a bányában, és nagyon együttérzett a rabokkal. Amikor az őrök nem hallották, a szögesdróton át összebarátkozott az egyik fogollyal, akinek aztán rendszeresen vitt egy kis elemózsiát is.

Ez a fogoly, “Gyuri bácsi”, Stirling György, aki tulajdonképpen a badacsonyi kényszermunkatábor krónikása lett. Nem olyan ismert ugyan, mint Faludy beszámolója a Pokolbéli víg napjaimban Recskről, de amit a foglyok perspektívájából a badacsonyi táborról tudunk, azt nagyrészt az ő önéletrajzi kötetéből tudhatjuk.

A volt szocdemet, akit a Peyer-perben Rákosi alatt előbb három, majd az ügyvédje rábeszélésére beadott fellebbezése után már hat év kényszermunkára ítéltek, 1951-ben hozták ide.

“A hegy oldala tele volt friss sebekkel, a robbantások nyomaival és az emeletmagas orgonasípokból már alig maradt épen néhány. Ha akkor lettek volna környezetvédők, elsírták volna magukat a barbár pusztítás láttán. A rablógazdálkodás minden vonalon így működött és a hegyek mellett pusztították az erdőket, kiszipolyozták a földeket. Szomorú volt arra gondolni, hogy ezentúl nekünk is részt kell vennünk ebben a pusztításban” - emlékezett később az első találkozásra a heggyel.

Bár a szélfútta barakkban deszkapriccseken aludtak, naponta hajtották őket a bazalthoz illő kőkemény rabszolgamunkára, az ávós őrök pedig nem mulasztottak el ordibálva emlékeztetni, hogy mi történik, ha valaki szökni próbál (azonnali lövés), neki és a többi rabnak így is szinte felüdülés volt a külszíni munka.

“Nem volt rács az ablakon, az ajtó egész nap nyitva állt, és akkor mehettél ki az udvarra, amikor akartál. És az udvaron fákat láttál, bokrokat és madarakat hallották csicseregni. Hát kell-e ennél nagyszerűbb érzés? Nem muszáj egész nap a zárka fehérre meszelt falát bámulnod, hanem mély lélegzetet vehetsz a szabad levegőn, mint bármelyik szabad ember. Az első nap egészen megrészegedtünk ettől az érzéstől”

- írja.

A szabadság relatív, van, hogy ha csak két sor szögesdrótkerítés választ el a külvilágtól egy ötméteres kőfal helyett, már egy kicsit szabadabbnak érzed magad. A civilektől persze szigorúan el voltak tiltva, ha valaki szóba állt volna a faluból a rabokkal, azt könnyen közéjük zsuppolhatták.

Ezért is volt váratlan, hogy Stirling az egyik nap pisszegést hallott a szögesdrót mellett.

“Egyszerre egy kis kéz nyúlt ki az egyik bokor mögül és letett a földre valami csomagfélét. Csodálatos illat ütötte meg az orrom: egy nagy darab friss, hófehér kenyér került elő a csomagból, még meleg és mámorító illatot árasztott. Évek óta nem éreztem ezt az illatot, a frissen sült házikenyér ínycsiklandozó szagát. A jókora karaj kenyér mellett még egy darabka szalonnát is találtam. Elfutotta a szememet a könny: biztos voltam benne, hogy a küldeményt annak a kisfiúnak köszönhetem, akivel tegnap találkoztunk a menetben”

– emlékezett vissza a rab. A csomagok ezután rendszeresek lettek: egyszer két pogácsa, máskor három alma - “biztosan a saját szájától vonja el ezeket a kis barátom, mert ahogy láttam, nem látszott jómódú família sarjának. Szegény bányászok lehetnek a szülei…”

Az 1956 után disszidáló Stirling György később szeretett volna visszatérni a fogsága helyszínére, és megkeresni, ha lehet, a badacsonyi kisfiút. “Vajon emlékszik-e még azokra a napokra, amikor a bokrok között bujkálva elemózsiát vitt egy rabnak ott a badacsonyi kőbányában és tudta-e, érezte-e, milyen jót tesz azzal a szegény rabbal?” - kérdezte az életrajzi könyvében.

Végül ez nem jött össze, csak az önéletrajzában emlékezett meg a gyerekről, akinek a nevét sem ismerte. Az OSA kutatói azonban megtalálták és meginterjúvolták a most már a nyolcvanas éveiben járó kisfiút; ő Mejlinger István, és ha posztumusz is, de legalább az emlékezés révén létrejött ezúttal a találkozás az elfelejtett áldozatok és segítők között.

“Rendesek voltak. Sajnálnivalók voltak, és én mindig beleéreztem magamat a helyükbe, mert hát a szegénység nálunk is kiütközött, meg mindenhol a háborús időszakban. Pláne minálunk, amikor árva maradtunk, három gyerekkel anyám” - hallgatjuk Mejlinger István visszaemlékezését az OSA kiállításán.

Stirlinget egy év után vitték el a kényszermunkatáborból. A raboknak volt egy házilag összeeszkábált rádiója, amivel a sistergő Kossuthon próbálták kivenni, van-e változás a tónusban, ami reménnyel kecsegtethet, de nem sok mindenbe tudtak kapaszkodni. A kényszermunkatáborok bezárásáról végül Sztálin halála után döntöttek 1953-ben. A tényleges szabadonbocsátás azonban még hónapokig húzódott, így most hetven éve ért véget a badacsonyi internálótábor története is.

“Bocsásd meg a sebeket, amiket ütöttünk rajtad, nem jószántunkból tettük!”

– búcsúzott visszaemlékezésében a ledöntött-elbányászott bazaltorgonáktól az internált fogoly.

A legismertebb badacsonyi kirándulóhelynél, a Kőkapunál ennek nincs nyoma, de a hegy oldalát ekkorra jelentős részben elfejtették, a rabruhás egykori foglyokat és a badacsonyi kikötő felé menő régi csilléket pedig azóta elfelejtették. Erre helyben sem nagyon utal semmi. Egy bortúra, bazalt körút volt a kivétel: Istvándy Gergely borász, miután ő is sok év után ismerte meg a történetet, arra kérte a vendégeit, hogy válasszanak ki egy bazaltkövet, és azt vigyék vissza magukkal a régi bányához. Ahogy a borász mondja a kiállítás egyik képernyőjén futó interjújában:

“Nem elhordjuk a hegyet, hanem építjük.”

(Bazalt. A felejtés rétegei. OSA, Budapest, Arany János u. 32. A kiállítás október 27-ig van nyitva.)