Úgy mutatják be a 90-es évek divatiparát, hogy akik nem éltek akkoriban, most szűkölhetnek, hogy bárcsak előbb születtek volna meg
Elsőre úgy tűnhet, hogy a Vogue: A 90-es évek című dokusorozat csak egy pofátlanul nagy namedroppinggal ötvözött önfényezés, legalábbis már az előzetesben is feltűnik szinte minden, a divatipar környékén élő és még lélegző híresség, így
John Galliano,
Tom Ford,
Stella McCartney,
Gwyneth Paltrow,
Naomi Campbell,
Edward Enninful,
Mary J. Blige,
Amber Valletta,
Hamish Bowles,
Sarah Jessica Parker
vagy Victoria Beckham,
a hatrészes sorozatban pedig rajtuk kívül megszólal még Jean Paul Gaultier, Claudia Schiffer, Hillary Clinton, Baz Luhrmann, Donna Karan, Elizabeth Hurley, Grace Coddington, Michael Kors, Vera Wang, Tommy Hilfiger, Marc Jacobs, Miuccia Prada, Linda Evangelista és még tucatnyi más, a divatiparban ikonnak számító ember, illetve Kim Kardashian.
Viszont mindezek ellenére vagy pont emiatt a Disney+-on futó sorozat mégsem lett (nagyon) gőgös és elitista, a színes-szagos csillogása is szinte visszafogott, a megszólalóknak el lehet hinni, hogy őszintén beszélnek. Sőt, úgy tudják bemutatni a divatipar 90-es évekre és a popkultúrára gyakorolt hatásait, hogy azok, akik nem éltek akkoriban, most szűkölhetnek a képernyő előtt, hogy bárcsak előbb születtek volna meg.
Nem teljesen váratlan, hogy pont most készült el ez a sorozat, a 90-es évek iránt érzett nosztalgiát lovagolja meg épp a Z generáció az öltözködésben, de ott volt a nosztalgiafaktor a Crown Diana hercegnéről szóló évadaiban, az O.J. Simpson perét feldolgozó filmsorozatban, a Chicago Bulls 90-es évekbeli sikereiről dokusorozatban és a Britney Spears életéről illetve összeomlásáról készült dokumentumfilmekben.
Utóbbinál azért kissé kedélyesebb téma az amerikai Vogue hatása a mozira és a zenére, illetve úgy összességében a 90-es évekre, amikor a popkultúra minden ága összeért. Nem biztos persze, hogy muszáj egyetértenünk a sorozat alapsugallatával, miszerint mindezt szinte egyetlen embernek, a divatbibliának számító amerikai Vogue főszerkesztőjének, Anna Wintournak köszönhetjük. Bár az első rész is azonnal azzal indít, hogy az 1988-ban a brit Vogue-tól New Yorkba érkezett Wintour elmeséli, gyakorlatilag dacból tette címlapra Madonnát, miután egy a repülőn mellette ülő férfi azzal dicsérte a Vogue-t, hogy abban Audrey Hepburn és Grace Kelly szerepelnek, nem pedig Madonna.
Valahol talán ezen a ponton hangzik el először a sorozatban, hogy: „és ez mindent megváltoztatott”, és bár tény, hogy Madonna címlapra kerülése valóban merész húzás volt, Carlyne Cerf de Dudzeele – a Vogue korábbi divatigazgatója – is nagyon hangosan és határozottan mondja kamerába, hogy Wintour érkezése előtt az amerikai Vogue iszonytatóan unalmas volt. De ha kritikát kellene megfogalmazni ezzel a dokumentumsorozattal szemben, az az lenne, hogy minden részben legalább kétszer, ha nem háromszor hangzik el, hogy „és ez mindent megváltoztatott”.
Mert a sorozat szerint ugyanígy MINDEN MEGVÁLTOZTATOTT, amikor színrelépett Kate Moss vagy Alexander McQueen, amikor meghívták Diana hercegnét a Met-gálára, vagy amikor már a Vogue lapjain is megjelent a grunge, esetleg amikor Lil Kim fél mellét csak egy bimbótapasz takarta az MTV díjátadóján. Érthető persze minden egyes rácsodálkozás, főként ha nem mai szemmel nézzük az eseményeket, hisz a 90-es évek valóban tele volt hatalmas újításokkal és az azoknak köszönhető botrányokkal. Például amikor Elizabeth Hurley – aki akkoriban csak egy sokadvonalas színész volt, viszont Hugh Grant volt a pasija – megjelent 1994-ben a Négy esküvő, egy temetés bemutatóján A Ruhában. Mármint a mára már ikonikusnak nevezett, biztosítótűs Versace-ruhában, aminek köszönhetően hetekig másról sem szóltak a lapok.
Ma már máshol van az ingerküszöbünk, már a Met-gálán felvonultatott abszurd jelmezeket látva sem húzzuk fel a szemöldökünket. A 90-es években azonban egy biztosítótűkkel összefogott fekete ruha viselése a vörös szőnyegen legalább annyira szokatlannak tűnt, mint Nirvana-pólós, kockás szoknyás, bakancsos modelleket szerepeltetni a Vogue-ban. És valóban, ha csak divat szempontból is nézzük, a 90-es évek akkor is tele volt rengeteg, addig soha nem látott, „ÚRISTEN”-pillanattal, viszont a sorozatban egy idő után kissé súlytalan lesz a sokadik rácsodálkozás arra, hogy épp mi változtatott meg MINDENT.
Lehet kritizálni amiatt is, hogy bár az egyik részben képes volt megemlíteni a 90-es évek divatiparának néhány árnyoldalát is: például hogy az évtized második felében a heroin chic (a kórosan sovány, súlyos heroinistákat idéző testalkat) mint esztétikum, erősen leuralt mindent, de a témát alig pár perc alatt elkenték annyival, hogy Kate Moss testalkata alapból sovány. Sőt, Anna Wintour is megjegyezte ezen a ponton, hogy ő egyébként sem szereti a sovány modelleket. Kész, vége, ennyivel kimerítették a témát és hátat fordítottak a problémának, ami erősen meghatározta – és néha meghatározza a mai napig is – a divatipart.
Valójában pont olyanra sikerült a sorozat is, mint maga a magazin: ízléses és szép, van benne tartalom, de ha nagyon mély dolgokra vágyunk, lehet, hogy érdemes mást keresni helyette. Kikapcsolódásnak viszont kiváló és tényleg szórakoztató, illetve informatív. Szinte minden megszólaló tudott és akart is izgalmas mondandóval szolgálni. Leszámítva Kim Kardashiant, akinek szerepeltetése teljes mértékben indokolatlan volt. Tőle mindössze annyi érdekesnek mondható infót tudhattunk meg, hogy gyerekkorában Madonna szomszédságában élt, ő sétáltatta a kutyáit, és egyszer kapott tőle egy csomó lehordott karkötőt.
Szerencsére a celebségéről ismert celeb szerepel a sorozatban a legkevesebbet, így könnyű elfelejteni, helyette érdemes inkább a brit Vogue korábbi főszerkesztőjére, Edward Enninfulra koncentrálni, aki 18 évesen lett az i-D magazin divatigazgatója. Vagy magára Anna Wintourra, aki bár nem volt hajlandó a forgatások alatt sem levenni a napszemüvegét, most végre egészen emberinek tűnt, bármennyire is próbálják évtizedek óta azt a látszatot kelteni vele kapcsolatban, hogy ő a divatipar megkörnyékezhetetlen és rettegett mindenhatója.
Akinek hiányzik a 90-es évek, vagy csak szívesen felülne egy újabb nosztalgiavonatra, indítsa el a Vogue: A 90-es éveket. Öröm nézni mind a hat részét, minden képkockája gyönyörű, izgalmasak az archív felvételek is, és iszonyatosan jó zenét írt hozzá David Schweitzer. Csak ajánlani lehet még azoknak is, akinek minimális fogalmuk sincs a 90-es évek popkultúrájáról, a szupermodellekről vagy a tervezőkről. Például Alexander McQueen életéről és munkásságáról, ami még úgy is külön sorozatért kiált, hogy már készült belőle film.