Korrupció, lánykereskedelem és a bűnözés bugyrai: erről is szólt Budapest születése. A régi Pesten a legsötétebb fantáziánál is súlyosabb dolgok történtek a valóságban.

Az 1840-es években a pest-budaiak még hittek abban, hogy a városfejlődéssel óhatatlanul együttjáró bűnözés növekedése megfékezhető, csak nagyon kell akarni. Két mozgalmas évtizeddel később már jóval kiábrándultabbak voltak a pesti polgárok. Ahogy az Orvosi Hetilapban 1862-ben lemondóan megállapították: „A nagy városok anyagi s szellemi emelkedése erkölcsi süllyedésükkel karöltve jár.”

Büntetés és elviselés

A prostitúció terjedése valóban elválaszthatatlan a városfejlődéstől. Minél nagyobb egy város, annál diszkrétebben tudnak működni a bordélyok, nagyobb a klientúra és a lányokból is gyorsabb az utánpótlás, nem beszélve a lelkes ügyfélkörről. A középkorban a prostitúciót még kifejezetten hasznos és erkölcsös intézménynek tekintették, hiszen a legális bordélyokban a férfiak többé-kevésbé rendezett körülmények között ereszthették ki a fáradt gőzt, otthonuk tisztasága pedig érintetlen maradt. Budaváros Jogkönyve, az 1244 és 1422 között létrejött jogszabályok gyűjteménye, egyrészről társadalmon kívülinek nyilvánította az örömlányokat, másrészt meg is védte őket. A szabad leány maga dönthetett arról, kinek árulja testét, ennek megfelelően a prostituáltakon erőszakot elkövetőre ugyanaz a sors várt, mint arra, aki egy érintetlen hajadonnal, vagy apácával erőszakoskodott.

Az illetőt ló farkához kötve vonszolták végig az utcákon, majd kivégezték.

Amikor még Pest városát körbevette a középkori városfal, a bordélyok jellemzően a régi bástyák mentén nyitottak. Az egykori városkapuk környékén óriási volt az átmenő forgalom, így az itt dolgozó nők jelentős klientúrára számíthattak. A környék tele volt rosszhírű fogadókkal, ahonnan kényelmesen, pár lépésre elérhetők voltak a bordélyok. Ennek a toleráns világnak a 16. században tomboló szifilisz járvány vetett véget, amikor már kevéssé lehetett azt mondani, hogy ami a bordélyban történik, az a bordélyban is marad. Nők tömegei kapták el a betegséget a férjüktől, a jelenséget pedig később „ártatlanok szifiliszének” keresztelték el az orvosok.

Mária Terézia német-római császárnő a prostitúció teljes felszámolását látta az egyetlen megoldásnak. Erkölcsrendészetet állított fel, bezáratta a bécsi bordélyházakat, de biztos, ami biztos, még azt is megtiltotta, hogy kávéházak és éttermek nyissanak egy-egy épület földszintjén. Az akció nem volt túl sikeres, így aztán Mária Terézia egy ennél is drasztikusabb lépésre szánta el magát. 1752 és 1769 között összegyűjtetett minden bécsi örömlányt, hozzácsapta a csapathoz a császárváros egyéb nemkívánatos bűnözőit, és az egész társaságot Magyarországra hajóztatta a Dunán. Évente kétszer került sor az ún. Wasserschubra, azaz „vízi toloncolásra”, amikor alkalmanként 150-300 ember szállt ki Pesten. Ennek megfelelően a 18. század végére a szifilisz, avagy „francia kór” igazi népbetegség volt nálunk. A tehetetlen hatóságok egyik intézkedése egy extra kellemetlen walk of shame volt. Ha valakit paráználkodáson értek, szalmakoszorúval a fején poroszló vagy hajdú vezette ki a városból, a maximális kínosság érdekében a híres és nagy tömegeket vonzó pest-budai vásárok idején. Azonban a régi pestiek is könnyedén bevállalták a szalmakoszorút egy gondtalan félóráért.

A prostituáltak rendszeres orvosi vizsgálata Pest-Budán végül az 1840-es években indult el. Akiről úgy találták, hogy „bujakórságban” szenved, a városi nőkórházba szállították, és amikor meggyógyultak, a mihez tartás végett „testileg megbüntették” őket.

Végül Pest város tanácsa 1867-ben törvénybe iktatta a bordélyházak és kéjhölgyek működését szabályozó rendeletet. A korabeli felfogás szerint a prostitúció nélkülözhetetlen és szükséges rossz volt, amelyet minden érintett - ügyfelek, örömlányok és feleségek - érdekében minél alaposabban szabályozni kellett. Erre a korabeli nyelvezet is utalt: előszeretettel nevezték a bordélyokat „Maisons de Tolerance”-nak, azaz „tolerált házaknak”, ezzel is utalva arra, hogy

a prostitúció olyan púp a városok hátán, amit egyszerűen lehetetlen eltávolítani.

Egyszerűbb tolerálni, mint küzdeni ellene. Az új szabályzat többek között előírta, hogy „bordélházat csak nő bírhat, oly nő, ki 30 évet már meghaladott”; felhívta a figyelmet arra, hogy a bordélyok arányosan legyenek elosztva az egyes városrészek között, és megtiltotta, hogy a nyilvánosházak tizenhét évesnél fiatalabb lányokat alkalmazzanak.

Azonban egy évtizeddel később már több, mint száz nyilvánosház működött az immár egyesített Budapesten, és az örömlányokra vonatkozó korhatárt sem vették különösebben szigorúan. A főváros a korabeli Európa egyik elsőszámú partifővárosa volt, ahol az éjszakában gyakran legalább annyi angol és francia hangot lehetett hallani, mint németet és magyart. A Magyar utcában és környékén - vagyis az egykori városfal vonalában - sorra nyíltak a legelegánsabb nyilvánosházak, amelyek néha saját képeslapot is gyártottak. A bordélyok látogatása teljesen elfogadott időtöltés volt, és a Budapestre látogató korabeli bulituristáknak amúgy sem nagyon volt más úticéljuk a városban, ahonnan képeslapot küldhettek volna.

Ez a környék annyira összekapcsolódott a prostituáltak világával, hogy a Friss Újság még a két világháború között is friss felháborodással ír a Károlyi-kert környékéről:

„Mikor a bástyafalat már rég lebontották, a romlott asszonynép, a maga nappal lezárt, tejüveg ablakos, vöröslámpás házaival még mindig ott maradt. Sőt ott vannak még manapság is a Belváros ama részein, ahol a Bástya utca környékén valaha a pesti bástyafal állott és ahol a város széle volt.”

Hatósági emberkereskedelem

A monarchia Budapestjén nemcsak a prostitúció virágzott, a város a nemzetközi leánykereskedelem egyik fontos központja lett. Budapest első rendőrfőkapitánya, Thaisz Elek pedig nemcsak szemet hunyt az események felett, hanem ő maga is nyakig benne volt a főváros sötét ügyeiben. Tehette ezt teljes nyugalomban, hiszen amellett, hogy a bécsi udvar támogatását élvezte, számos magyar arisztokrata és nagypolgár húzott hasznot a prostitúcióból és leánykereskedelemből, így mindent megtettek azért, hogy Thaisz a helyén maradjon.

A rendőrfőkapitány pedig aktívan dolgozott azon, hogy Pestről a világ minden szegletébe kerüljenek magyar lányok, sokszor akaratuk ellenére.

A rendőrség toloncbiztosán keresztül játszotta át az egyik régi szeretője, Luft Rézi kezére azokat a lányokat, akiket gyakran minden ok nélkül tartóztattak le, például azért, mert túl sokáig maradtak ki éjszaka. Luft gyakorlatilag egyszemélyben képviselte a Törökország felé induló emberkereskedelmet, amely nem kevés logisztikai érzéket kívánt, hiszen a helyi igényeknek megfelelően alapvetően szűz lányokból kellett összeállítani egy-egy transzportot. A korabeli Pest tánctermei, a későbbi orfeumok elődei egyben a leánykereskedelem fontos központjai is voltak.

Thaisz Elek hűséges kollégája, Stadler József toloncbiztos saját kezűleg verte össze a begyűjtött, többnyire büntetlen előéletű lányokat, akik Pest egyik tánctermeiből tartottak hazafelé, mikor a rendőrség emberei elkapták őket. Lehetőség szerint olyan zárkába kerültek, ahol a rendőrséggel együttműködő hétpróbás utcalányok meggyőzték az addig sokszor cselédként, vagy nevelőnőként dolgozó fiatal nőket arról, hogy akkor kerülhetnek ki a leggyorsabban Stadler karmaiból, ha azt mondják, hogy nyilvánosházban akarnak dolgozni. Erre a mondatra valóban megváltozott a hangulat, és a toloncbiztos sietve küldetett Luft Réziért, aki egészen vidám színekkel tudta lefesteni a török élet örömeit. A leánykereskedők pedig már a hajóúton kiválogatták, hogy ki kerül főúri hárembe és ki egy török bűnbarlangszerű bordélyba, ezzel sikeresen megpecsételve lányok tömegeinek a sorsát, akik nem tettek mást, mint elmentek Pesten szórakozni egy tánciskolába.

További borzasztó történetekért regisztrálj a hosszúlépés.járunk? és Iglódi Csaba közös, Erkölcsi fertő: bűnözés és leánykereskedelem a 19. századi Budapesten című sétájára, a szerző-sétavezető Az ígéret szép szó című könyve nyomán.