Lehet-e még túlzással beszélni a rendszerről, amikor lassan már az életünk is egy Pintér Béla-darab?

Pintér Béla simán taníthatná egyetemen a drámaírást, már ha ez bármilyen szinten reális volna ma Magyarországon. Na, de ezúttal nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen tökéletesen használja összetéveszthetetlen eszköztárát a maga írta és rendezte darabokban. És ez jó, mert ha Pintér Bélára van jegyem, biztos lehetek benne, hogy remekül fogok szórakozni, és villámgyorsan eltelik a hosszú játékidő, ahogy abban is, hogy aktuális és kortárs dolgot kapok.

Másfelől persze a tuti recept és a kanonizált alternatívság azt is jelenti, hogy nagyon éppenséggel nem fognak meglepni, ami egy meglepetésekre épülő dramaturgiánál némi hiányérzetet azért mégiscsak kelt. Ahogy a látszólagos frissességben is egyre könnyebb felfedezni az instant megoldásokat. Például a menetrendszerűen érkező tragikumot, ami az előadások közéleti vonatkozásának felerősödésével párhuzamosan sorvad egyre jelzésszerűbbé. A zene fokozódó hangereje és feszültsége, a színpadi erőszak és egy-egy fájdalommonológ világgá üvöltése hivatott megteremteni a drámai végkifejletet, de a nevetve sírás katarziseszménye helyett csak egy kis szünetet eredményez a sok nevetés és az egyébként tényleg jól megérdemelt taps közé.