Eleinte csak megbélyegez, aztán ha gáz van, a pártállam bezúzza a maradék szabad sajtót

Az orosz-ukrán háború nem két éve kezdődött, ahogy a putyini diktatúra sem mostanság épült ki. Mégis, a háború kitörése előtti időkben fordult egyre inkább a világ figyelme a posztszovjet blokk egykori tagállama és Oroszország felé. A növekvő figyelem, létezése óta a különböző sajtóorgánumokon keresztül érvényesül, a szomszédját lerohanni vágyó ország részéről pedig csak természetes, hogy igyekszik minden tőle telhető módon irányítani a körülötte kialakuló narratívákat.

A Kreml eddig sem a sajtószabadság vagy úgy általában a szabadság zászlóshajójaként volt híres, ám 2022. február 24-ével igyekezett minden rendszerkritikus hangot elfojtani. Ezt az időszakot követi végig néhány szerkesztőség, és egy civil szervezet szemszögéből Askold Kurov és ismeretlen rendezőtársának dokumentumfilmje, a Karavánról és Kutyákról.

„Külföldi ügynöknek kiáltanak ki tárgyalás, bizonyítékok és ítélet nélkül. Csak a stigma van. Nincs kiút. (...) Nincs figyelmeztetés, hogy holnaptól kezdve te külföldi ügynök leszel, ami sokak számára azt jelenti, az állam ellensége vagy” – mondta Dmitrij Muratov, az orosz rendszerkritikus Novaja Gazeta főszerkesztője Vlagyimir Putyin orosz elnöknek százvalahány nappal az orosz-ukrán háború kirobbanása előtt. Putyin válaszában elsőként gratulált Muratov Nobel-békedíjához, majd elmagyarázta, hogy azt nevezik külföldi ügynöknek, aki külföldről kap pénzt politikai befolyásoló tevékenységre. Putyin azt mondta, a törvény nem tiltja a tevékenység folytatását.

Muratov nem sokkal korábban, a Nobel-díj átvételekor mondta el a film címadó beszédét, melyben a világ demokráciának fenyegetettségéről figyelmeztetett. Ekkorra már többszáz médium és civil szervezet kapta meg a külföldi ügynökök billogát, aktivisták és újságírók sokasága kényszerült felhagyni munkájával, elhagyni a szülőföldjét.

„A kutya ugat, a karaván halad. A kormány gyakran szarkasztikusan szól az újságírókról, akik ugatnak, de nincs hatásuk. A mondásnak azonban van egy ellentétes jelentése is: A karaván azért tud haladni, mert a kutyák ugatnak. Morognak és pusztítják a ragadozókat a hegyekben és a sivatagban” – mondta Muratov, aki szerint a sajtó éles fogaival lehetséges a demokratikus haladás. „A zsarnokság ellenszerei vagyunk.”

Ahogy közeledik a háború, úgy növeli a nyomást az orosz állam, úgy látszanak egyre elgyötörtebbnek az újságírók, egyre reménytelenebbnek az ellenállási kísérletek. A film nyomasztó zenéje, sötét atmoszférája (lesz-e valaha filmen napsütéses Moszkva?) és a sokszor klausztrofób kézikamerás megoldások összeérnek a szereplők sorsával. Az elnyomás exponenciálisan növekszik, az átmenet lágy cenzúrából az öncenzúrába, majd a közvetlen cenzúrába súlyos emberi döntéseket követelnek a szerkesztőség tagjaitól. Hogy megmentsék lapjukat a felszámolástól, a Novaja Gazeta szerkesztősége úgy dönt, nem írják le többet a háború szót. Eleinte keresik a módját, hogyan tudják egyértelműen közölni az igazságot, anélkül, hogy jogsértést követnének el, amiben egy cenzor is segít nekik. Erős jelenet, ahogy az állandóan bagózó cenzor a leadott cikk előtt ül, ahol szinte minden mondat vörösen virít. Sokan döntenek úgy, hogy távozni kell.

„Nem végezzük el helyettük a munkát. A mi munkánk, hogy előállítsuk és terjesszük a tartalmat. Az ő munkájuk, hogy ezt megállítsák. Csinálják meg a munkájukat” – mondja egy ponton Alexei Venediktov, a háború után röviddel bezárt Echo of Moscow rádió főszerkesztője, mikor arról kérdezik, mikor terveznek leállni.

A cenzúra előképe már a kétezres évek közepén megjelent az NGO-törvény formájában, amely adminisztratív eszközökkel próbálta megnehezíteni a külföldi vagy onnan támogatást felhasználó kormányfüggetlen szervezetek munkáját – lásd a magyar civiltörvényt. A tízes évek elején jelent meg először a külföldi finanszírozású szervezeteket külföldi ügynökként való regisztrációra kötelező törvény Oroszországban. A szabályozást a tízes évek végére már a magánszemélyekre is kiterjesztették, miközben egyre súlyosabb konkrét és közvetett szankciókkal bővült. A történet lényegében még itt sem ért véget, mert a külföldre költözött szerkesztőségek finanszírozását újabb húzásokkal próbálták megnehezíteni. Az átmenetet a Lakmusz foglalta össze, amikor Magyarországon először lehetett hallani a Szuverenitásvédelmi törvényről. A törvény egyelőre egy, az oroszhoz kísértetiesen hasonló állomásnak tűnik a sajtószabadság állami ellehetetlenítésének útján. Ha másért nem, már csak a sokszor ijesztő párhuzamok miatt.

„Az Echo of Moscow csoportchatjében mindenki küldi a szívecskéket. Az kérik adjam át a Novaja Gazeta csapatának” – mondja a Gazeta újságírónője a Muratovnak a folyosón, mire az vicceskedve visszakérdez: „Mennyivel is húztuk tovább, mint ők?” Huszonhat nappal. Egy-egy snittnél bepillanthatunk a szerkesztőségi feszültségbe, az ideges lábrángatózásokba és az egyik szobában tétlenül hokizó újságírók hétköznapjaiban. Aztán összeülnek, és megbeszélik, hogy ezentúl senki ne posztoljon az újság nevében, különben extrémista szervezetként ítélik el őket. „Legyetek szívesek ne dumáljátok magatokat börtönbe. Nem vicces. Ha elvisznek titeket, az egész újság azon fog dolgozni, hogy kihozzon titeket.”

A film ügyesen vegyíti a tévéműsorok, a médiamegjelenések és a nyilvános műsorok snittjeit, valamint a mögöttük álló, az anyagokon dolgozó munkások intimebb pillanatait. Különösen kiszolgáltatottak a nagymúltú Memorial jogvédő szervezet aktivistái. A szervezet politikai fogvatartottakkal és menekültekkel kapcsolatos emberi jogi visszaélések dokumentálásával foglalkozott, és 2014-ben került fel a külföldi ügynökök listájára. Ezen kívül a szovjet rezsim áldozatainak történeteit feldolgozásával foglalkoztak, amit a bíróság úgy értelmezett, hogy a Memorial külföldi megrendelésre feketítette be Oroszország múltját.

A főleg idősebb emberekből álló csoport tagjai sírnak, meghatódnak, felháborodnak. Interakcióikat a hatalom arctalan rendőreivel, magárahagyottságukat és kiszolgáltatottságukat szemközelből veszi a kamera. „Túlreagálták a háborúellenes szimbólumokat. Először elkezdték lekapargatni a háborúellenes matricáinkat a falakról, de rájöttek, hogy minden tele van matricákról. Elkezdtem beszélni velük, hogy ők a háborúval vannak, én meg ellene. [Azt mondták] nem, nincsenek a háború pártján, mi vagyunk, akik torzítják a valóságot” – meséli a Memorial egyik vezetője, miután a rendőrség bejelentés nélkül betört az irodájukba, és elhurcolt mindent. Azóta a szervezet is Nobel-díjat kapott.

A film végét nem lőném le, egyrészt mivel ennek a történetnek bőven nincs vége, másrészt mert talán nem a legsikerültebb. Ez legkevésbé a dokumentumfilm készítők hibája, ugyanis maga a film forgatása is beleesik az orosz állam által eltiporni vágyott tevékenységek közé – nem véletlen, hogy az egyik rendező névtelenségbe burkolózott. Maradtak, amíg a karaván a határig nem űzte őket.

A film vasárnap és szersa este, a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz megtekinthető a Toldiban, ahol vetítés után a rendezővel lesznek beszélgetések.