Mit kezdjünk egy lefejezett skót királynővel 2024 Magyarországán?

Schillert inkább elméleti írásaiért szeretem. A könyvszekereknél mindig felcsillant a szemem, amikor megláttam a nevét, hogy aztán csalódottan bogarásszam ki újra meg újra a Világirodalmi Kiskönyvtár kiadványának – jellemzően besárgult és elázott – fedőlapján a középkori királynő nevét: Stuart Mária. Ahhoz képest, hogy Goethe mellett korának legnagyobbjaként tartják számon, a szakmai közegeken kívül, a nevén túl, sokat nem szokás tudni róla.

A Nagy Péter István által a Stúdió K-ban feldolgozott, mai napig frissnek ható sztori röviden: az angol trónra régóta igényt tartó skót királynő, Stuart Mária (Pallagi Melitta) Angliába menekül egy népfelkelés elől, amelyet részben a férje elleni merényletben való részvétele, részben katolikussága idézett elő. A protestáns Anglia földjére belépve segítség helyett rokonától, I. Erzsébettől (Homonnai Katalin) börtönszobát kap. Persze sokan megirigyelnék az ilyen fogva tartást: Máriát eleinte több tucat szekérnyi kíséretével együtt kastélyról kastélyra szállítják, fogva tartói fejét ugyanis rendre elcsavarja. Sokak szemében jogos trónigényéről nem hajlandó lemondani, így Erzsébet egyre paranoidabbá válik.

Több év után egyszer csak belekeverik az Erzsébet ellen merényletet tervező Babbington-összeesküvésbe, és eljárás indul ellene egy direktbe rá kiszabott törvény alapján. „Jaj a szegény áldozatnak, ha ugyanaz a száj mondja ki a törvényt és az ítéletet!!” – mondja egy ponton Mária. Maga a dráma a vitatott érvényű eljárás eredményének kihirdetésével kezdődik. A feszültséget az adja, hogy Erzsébet aláírja-e a halálos ítéletet, magára égetve a rokongyilkosok billogát, valamint kockáztatva, hogy utólag ugyan, de legitimálja Mária igényét a trónra. Néhány nap alatt tanácsadói és a Mária megmentésére felesküdött belső kémek az őrületbe kergetik tanácsaikkal és ármánykodásukkal, míg végül…

„Fiatal barátom, nem ismered még az életet. Az emberek nem a tisztességünk szerint, hanem a látszat után ítélnek. Ha a kezem tiszta maradhatna…”

A gimnázium és úgy általában a kőszínházak sem tettek sokat azért, hogy élvezhetővé tegyék a nagy királydrámákat – vagy ami fontosabb volna, hogy megmutassák, miért érdemes több száz éve lefejezett, megmérgezett, folyóba hajított, kerékbe tört, fellógatott, kutyák elé vetett uralkodók történeteire odafigyelnünk a korban, amikor az utolsó királyi családok jelentősége legfeljebb valóságshow-ként értelmezhető.