„Beül a gyökér az előadásra, és átmenetileg hülyébb lesz, mint amilyen hülye szokott lenni”

Adott egy diáklány, aki kandidálni akar, mert a szülei azt akarják. Adott egy tanár, aki rendelkezik a kandidáláshoz szükséges tudással. Előbbi elmegy utóbbihoz különórára, hogy a szükséges tudást a magáévá tehesse. Csakhogy nemsokára az az érzésünk támad, hogy inkább a tanár az, aki magáévá akarja tenni a diáklányt plüssnyuszistul, gyüminasistul, testestül-tudatostul, mindenestül.

„Hú, de mérgezett / Az oktatás / A büntetés legyen vidám vérontás.” A TÁP Színház Oktatás című előadásának végére Hajduk Károly (Tanár) vörös fényben ázva, széttorzított hanggal, tudathasadásosan áll előttünk, aki erőszakkal szuszakolja Zilahy Annát (diáklány) a társadalom keretei közé, aztán a nyelvlecke közepén leszúrja diákját.

Abszurdot rendezni magyar közönség előtt továbbra sem hálás feladat. Samuel Beckettet még úgy-ahogy lenyeli a néző, Eugene Ionesco azonban kevésbé ismert szerzőként olyan regiszterekben mozog, amelyek értelmezése kihívásokat jelent. Ez részben köszönhető annak, hogy a szerző az ötvenes években járt pályájának csúcsán, darabjait a kommunista rendszer nem engedte a magyar színpadokon gyökeret ereszteni. Persze az abszurd fölött is eljárt az idő, már a Különóra első, 1986-os bemutatóján is kihívásokkal kellett szembenéznie Ascher Tamásnak. Még inkább a Jurányiban tavaly bemutatott Oktatásnak, amely Mozsik Imre átirata a Különórából, és Vajdai Vilmos rendezte meg a TÁP Színházzal.

Az előadásról megjelent egyetlen, revizoros kritika is meglepően süketre sikerült. Szerzője, Gabnai Katalin önbevallásosan ódzkodott a TÁP-os előadásoktól. „Polgárpukkasztó, mindent megkérdőjelező, műfajokat keverő, a színházat a performanszok térben és időben is esetleges elemeivel és türelemjátékokkal vegyítő, csúfondáros varietére” számított. Ez be is jött: a rendezői fogásokat „megmoroghatónak” találta, pozitívumként inkább a színészi alakításokat és a játékot említi. A Tanár, valamint a Tanár tudathasadékában bujkáló Szolgálólány – itt Jeppe – játékát valóban rettenetesen szórakoztató nézni, ami leginkább Hajduk Károly arcizmainak és színpadi jelenlétének köszönhető. Zilahy Anna félénk, kislányos nevetése, sztereotipikus, flegma diáklánya jó kontrasztként szolgál.

A darab átértelmezésében kritikus pontként az első magyar bemutatón diáklányt játszó Csákányi Eszter szerepeltetését lehetne említeni. Bár sikeresen bontja az előadás kereteit – erős váltás Zilahy után –, az eredeti dráma alapívét is megváltoztatja, és nem biztos, hogy jó irányba. Persze vicces, hogy a diáklány fogfájását menstruációra írják át, de a dolog nehezen mutat túl a színházi szexista komikumon – úgy is, hogy épp Csákányi kiszólásban kritizálja a húzást: „Illetlen, sértő, ízléstelen, olcsó bunkóskodás, és én az életben nem mondanék olyat, hogy »Fáj a méhem.« Látszik, hogy férfi írta és férfi rendezte, de elvállaltam, mert fiatal vagyok, és kellett a pénz.”

Vicces, hogy Gabnai kritikájában a súgói és rendezői beavatkozások, a folyamatos kiszólások, a gyorsulást megakasztó reklámszünetek és „rendezői csapdák” felesleges negatívumként vannak említve, miközben maga az előadás lényege éppen a nézőben kialakuló átélési lehetőségek állandó megakasztása volna. Az átirat és a rendezés kiváló ritmusérzékkel éri el, hogy mindig akkor rántsa el a kormányt, amikor a néző kezdené elfogadni az előtte játszódó történetsík valóságát: tanár-diák az órán; nézők a Voltaren-reklám előtt; Hajduk–Zilahy a Jurányiban; színpadra besétáló néző és a színészek; Hajduk mint valami pokoli bestia; Hajduk mint szánalmas, bukott tanár. Nézőként újra meg újra a saját testemben találtam magam, kizökkentem az illúzióból, ami egy átlagos előadás esetében a készítők rémálma lenne, hiszen rendszerint az unalom dobja vissza az embert oda, ahol újra érezni kezdi kezén a kiütéseket vagy foga között a sajtdarabkákat. Itt erről szó sem volt, jól mutatja ezt, hogy a közönség folyamatosan nevetett, és a nevetésébe némi zavarodott kínosság is vegyült.

Eközben maga az előadás súlyos problémákat boncolgat. Ionesco fontos állomás volt a – vigyázat, p betűs szó következik – posztdramatikus színház felé vezető úton, melynek célja a drámai szöveg által uralt színház alkotóelemeinek önreflexiója, szétszerelése lenne. A román származású francia író a konvencionális színházi nyelv megbontásával mutatta be az erőszakos hatalom működését. Azt, ahogy a fennálló hatalom saját absztrakt, önkényesen fontosnak kikiáltott rendszereit erőlteti rá az újonnan (gyerekek) és a kívülről (vendégek) érkezőkre. Hajduk személyében a hatalom hisztérikusan dicsér és szidalmaz, önmagát ostorral csapkodja, suttog és ordibál, a néző meg néz és kussol.

Innen nézve a színházban ülők passzív befogadók, akik nem csupán a színpadon történtő képletes erőszakot hajlandók tétlenül nézni, de a közvetlen környezetükben, országukban, demokráciájukban lezajló jogtiprásokat, erőszakot is – reklámszünetekkel megszakítva. Az előadás egy pontján az egyik néző beül a színpadra, Hajduk és Zilahy értetlenül néznek egymásra: „Géza, színházban ez van?” Hasonló szemmel tekint a közvélemény az elitek demokratikus játszmájába kívülről érkezőkre, akik általában úgy végzik, mint a magát aktivizáló néző: „Ez uncsi! (Összehajtja a széket és kimegy, hátul morog.)” Nem önkényből aktualizálok: az egyik reklámblokk egy éve még a Rákay Kálmán-féle Petőfi-film trailere volt, most épp az új nemzeti konzultáció kormányzati hirdetése.

Eszembe jut, amit Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes mondott két éve a klasszikus drámákról. Szerinte az újrafordított, modernizált darabok hiába népszerűek, valójában lenézik a fiatalokat, azzal, hogy „maguk úgyse tudnák megérteni, először újrafordítják, meg aktualizálják, és addig csonkolják a nyelvet, hogy egy torz marad.” „Legyaluljuk neked a Csomolugmát, ahelyett, hogy olyan tüdőt adnánk, amivel megmászhatnád.”

És rögtön utána az is beugrik, amit Esterházy Péter írt arról, hogy elégedetlen a mai olvasókkal (akiket ebben az esetben nyugodtan helyettesíthetünk a kedves nézőkkel is): „Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?” Elkalandoztam. Majd jön a szerkesztő, és helyreteszi a szöveget. (Nem teszi – a szerk.) Az előadást mindenesetre ajánlom, a montázsjelleg miatt bőven újranézhető, mindig ad valami újat.

Felhasznált szövegek: Kiss Ádám László: A mostoha Ionesco – Eugene Ionesco és művei Magyarországon, 1959–1989 (SZIFONline). Illetve: Hans-Ties Lehmann: Posztdramatikus színház.