Egy ezoterikus elvonulás ellentmondásai

A fogyasztói társadalom dübörgésével és a termékként árult boldogságillúzió hitelvesztésével párhuzamosan egyre nagyobb keletje van az olyan ellenkulturális mozgalmaknak, amelyek a lassú élet, a minimalizmus vagy éppen az esszencializmus köré szerveződnek. A Tarnóczi Jakab írta és rendezte Radical Relax ezt a jelenséget járja körbe, lesújtó választ adva a kérdésre, hogy vajon megoldást hozhat-e a keleti filozófiákból ellesett szemlélet az élet nagy kérdéseire. (És finoman sem reflektálva rá, hogy ez az egész problémakör a válságok korában vajon mekkora szeletét érinti Magyarország társadalmának.)

A történet meglehetősen egyszerű: három pályakezdő fiatal érkezik egy szervezett elvonulásra. Az ürügy az, hogy podcastet készítenek a jelenségről és a szervezőkről, de hamar kiderül, hogy nem bánnák, ha a műfajban rejlő ígéret a prózai indíttatástól függetlenül valósággá válna, és ők – mintegy mellékesen, a munka haszna melletti élvezetként – kicsit boldogabban távoznának. Hella (Mentes Júlia) a podcast műsorvezetője, egyben a baráti hármas központi figurája is, Henrik (Béres Bence) kizárólag az ő kedvéért érkezett, Kristófot (Pásztor Dániel) ez kifejezetten idegesíti. Úgy véli, Henrik szkepszise Hellát is demoralizálja és megakadályozza, hogy feloldódjanak a tapasztalatban. A környezet keletiesen festői: Devich Botond díszlete igényes minimalizmussal teremti meg az alaphangulatot, miközben a forgószínpadra épített, letisztult fenyő- és pozdorjakabin kellően sokoldalú, hogy ne váljon unalmassá. Oldalt egyszerű, fehér sátrak a vendégek számára, valamint a zenészek keverőpultja. A színpad hátterét óriási fénykorong adja, a belógó csupasz faágak japán rézmetszeteket idéznek. A folyamatosan lüktető, természet hangjaival kevert elektronikus zene (LEVIMATE) különösen pontosan teremti meg a Nyugatról szemlélt Kelet misztikus atmoszféráját, és teszi egyben ironikussá a zenre vágyók görcsös igyekezetét valamifajta képzelt autenticitásra.

Hella első interjúja Zsolttal (Vajdai Vilmos) és Somával (Bányai Kelemen Barna), az elvonulás házigazdáival azonnal világossá teszi, mennyire kell komolyan venni az egyes szereplők imázsát: a hitelességet önfegyelmével képviselő Soma nem állja meg, hogy megjegyzést tegyen Zsolt állítólagos megvilágosodásával össze nem egyeztethető nárcizmusára, mire a bölcs guru sértődötten veti fel, hogy ezt talán ki kéne vágni, a Somára féltékeny Henrik pedig a felvétel közben közli technikusi szerepéből, hogy Somának nem kellene azt mondania, amit mond. Ezek a párbeszédek keresetlen hétköznapiságukkal rendkívül szórakoztatóak, ugyanakkor nehéz megérteni, miért kell egy vászon takarásában zajlaniuk. Az operatőrök állandó jelenléte a színpadon egyáltalán nem zavaró, bár a podcast miatt a fikció szintjén nem indokolt, és nem is utalnak rá a szereplők, szemben a zenészekkel, akiket Zsolt a csapat szerves részeként mutat be. Míg a sátorban felvett jeleneteknél, így például Kristófnak az esti fürdés egzisztenciális jelentőségéről rögtönzött kiselőadásánál a kamerafelvétel az intim szituáció rejtettségét hangsúlyozza azzal, hogy csak a mediális reprezentáción keresztül lehetünk szemtanúi, itt kifejezetten azért nem látunk be a szobába, ahol az interjú zajlik, mert a vetítővászont rolóként lehúzzák. Nekem többet adna, ha a szereplőket játékosan bemutató-leleplező szituációt nézve eldönthetném, éppen kire fókuszálok, így ugyanis a rendező emeli ki, melyik – jelentőségteljes – arckifejezésre van szükségem ahhoz, hogy megértsem, amit mondani akar. Színpadon gyakran vannak láthatatlan vagy teljesen kívülálló technikai figurák, akik átrendeznek, zenélnek, videóra vesznek stb. De ha a zenészeket szervesíti a fikció, akkor engem ugyanennyire fog érdekelni, hogy a két operatőr kicsoda, melyik szereplő(k)höz tartozik, mi a viszonya az eseményekhez és kinek készíti felvételeit.

A hét nap alatt, amit a résztvevők ebben a táborszerű visszavonultságban töltenek, hét különböző feladat révén mutatkozik meg a hét szereplő – és végül mindenkivel nagyot fordul a világ. Freja (Rujder Vivien), az örökké boldog svéd lány szerelmes lesz és csalódásában közelebb kerül választott hazája korábban nehezen értett, búval bélelt lakóihoz. Somát kimozdítja küzdelmesen meglelt egyensúlyából a korábbi élete elől menekülő Alíz (Rezes Judit), aki viszont a pánik és - a buddhista elengedéshez hasonlító - teljes cinizmus között inog. Zsoltot végül nem annyira a megkörnyékezett Hella visszautasítása, mint inkább az ablakának ütköző madár pusztulása billenti ki sztereotipikus guruszerepéből, amelybe visszafogottan vegyül a paternalista szituációból következő hatalommal való visszaélés tematikája. Henriket a szabályok, Hellát a gyakorlatok zaklatják fel, de ők maradnak meg leginkább kívülállónak, míg Kristóf a varázstea után többé nem tudja már elviselni az örök harmadik szerepét.
A jelmezek, amelyek egyenruhaszerűen hasonlítanak, mégis különböző változatai a keleties sémának (Pattatyus Dóra munkája), a kortárs tánc, amelyben a szereplők másképpen kifejezhetetlen érzelmeiket kommunikálják egymással és a nézőkkel (Cuhorka Emese koreográfiája), a zenével és a díszlettel együtt olyan szép, hogy önmagában el lehetne nézni két órán keresztül. A színészek a Katona társulatától megszokott profizmussal működtetik a nemtörténés drámáját, ahogy élvezetes a szünet után következő koncert is, ahol ők az énekesek, a nézők egy része pedig felülhet a színpadra helyezett puffokra, hogy közelebb kerüljön a játszók egyébként zárt világához.

De az apró emberi momentumokból rajzolt tabló ahhoz nem eléggé összetett, hogy valamiféle világmodellé álljon össze, a maga konkrétságában viszont megdöbbentően hasonlít arra, amit kritikával illet. Ahogy a boldogság és a közösség illúzióját kínáló elvonulás a termékké tett tapasztalat belső ellentmondására épül, úgy a közel háromórás színházi élmény is egyszerre ígér magasművészetet és a közösségiség színházi őseszményét. Közben a színészek biztatására feszengve felálló, a zene ritmusára billegő nézők, a kényszeredett mozdulatok arról árulkodnak, hogy a közönség egy ilyen gesztustól nem kerül belülre, sem közelebb egymáshoz vagy az alkotókhoz. Ettől a rendezői megoldás – az eredeti szándéktól függetlenül – inkább tűnik jó érzékkel kitalált árukapcsolásnak, ahol művészet és menőség egyszerre szólít meg különböző generációkat, és adja meg egyiknek is, másiknak is a beavatottság jóleső érzését.

Ahogyan paradox módon millió dolog eladható a minimalizmussal vagy a lemondás kultuszára épülő buddhizmussal, úgy természetesen művészet, koncert és közösségiség is lehetnek reklámszavak. Mindez, elnézve a jegyárakat a Katonában, rendben is van, a nézők minőségi szolgáltatásban részesülnek a pénzükért, és még az is lehet, hogy annak a rétegnek, amely megengedheti magának ezt a típusú kulturális fogyasztást, a téma sem kifejezetten távoli. Mégsem tudok nem arra gondolni, hogy az ismert kőszínházi formákat ezek az alkotói gesztusok pont annyira bontják meg, a belengetett szellemi-lelki mélységet pont annyira teremtik meg, amennyire közelebb segítik a nyugati társadalmak elitjeit a letisztult dizájnnal tervezett, csúcsminőségű kulacsok, hátizsákok és ikebana-vázák a boldogsághoz.