„Kötelezővé kéne tenni a bukást, mert anélkül semmi nincs”

„Nagyon ráneveltük a nézőket a klasszikusok csodálatára” - figyelmeztet Urbanovits Krisztina, aki 17 évvel ezelőtt Száger Zsuzsával létrehozta a KV Társulatot, többek között azért, hogy minél több kortárs szöveget megismerhessenek a nézők.

A társulat legutóbbi bemutatóját Reisz Gábor rendezte Nem beszélve arról, hogy... címmel, amely a független kultúra esélyeiről is szól.

444: Az új darabban is megjelenik az a női nézőpont, amelynek a hangsúlyosabb színházi képviseletéért létrehoztátok a KV Társulatot 2007-ben. Azóta azért sok minden megváltozott, de az előadást nézve úgy tűnik, a változások egy része csak a beszéd szintjén következett be...

Urbanovits Krisztina: Én is azt érzem, hogy az eltelt 17 év alatt női fronton sok a pozitív jelenség, és ha a beszéd szintjén változnak a dolgok, annak hatása van a közérzetre. Az átalakulás mindig úgy kezdődik, hogy tematizálunk valamit, de utána gyakran évtizedekig tart, mire mindez a gyakorlatban is meglátszik.
Amikor elkezdtük, női alkotóként, társulatalapítóként nagyon egyedül voltunk. Ma női színházigazgatók, rendezők dolgoznak több helyen. Viszont a művészet helyzete radikálisan rosszabb lett, pusztító irányt vett azóta.

A művészi szabadság és alkotás kérdésében az én felnőtt életemben nem volt még ilyen merev és művészetellenes közhangulat, mint most. 1990-ben érettségiztem, egy nagy felszabadulásban kezdődött az eszmélésem. Akkor is voltak visszás helyzetek, bármilyen előjelű kormány is volt éppen hatalmon, de most a vadkapitalizmus és a NER együttes tombolása nagyon súlyos mélyrepülést jelent. Egy szűk csoport rátette a kezét gyakorlatilag minden pénzre, a magyar színházi élet egy jelentős része pedig fuldoklik, és próbál mindenféle alkukon, lobbikon keresztül minimális pénzhez jutni. Ezen belül a független terület a háborúkban emlegetett „járulékos veszteség”.

Nem merült fel benned, hogy fel kellene adnod a függetlenséged, és leszerződni valahova?

14 évig dolgoztam színészként Kaposváron egy kőszínházban. Szerintem az egy alkati kérdés, hogy valaki képes-e egy hierarchizált rendszerben jól működni, nekem ez nem megy. Ez persze nem azt jelenti, hogy külsősként nem játszanék szívesen kőszínházi produkciókban. Szerencsére független társulatokban azért vendégeskedek.
Én függetlenként tudom a leghatékonyabban keresztülvinni azt, ami a dolgom. A Reisz Gábor rendezte előadásunkat például a Radnóti Színház nagyvonalúan felvette a repertoárjára, de ez nem azt jelenti, hogy mi a színház részévé váltunk. És hosszú távon nem is az a megoldás, hogy a független területről mindenki „bekéredzkedjen” egy kőszínházba. Ez pont olyan, mint amikor a vidéki rokonoknak szállást adsz egy-két hétre. Ettől még persze a közös produkciók abszolút validak, művészileg is szükség van arra, hogy új energiák jöjjenek be egy kőszínházi társulatba. De a független színházi rendszernek külön struktúraként kellene fennmaradnia, ehhez pedig központi támogatás szükséges. Mellesleg a töredéke is elég lenne annak az összegnek, ami ma átláthatatlanul elfolyik különböző jogcímeken kétes produkciókra.

A magatok elé kitűzött célok változtak az évek alatt? A női szerzőkön és témákon túl a kortárs problémák és szövegek színpadra állítását tartottátok fontosnak annak idején…

Több magyarországi ősbemutatót is csináltunk külföldi szerzők műveiből, amelyekre különösen büszke vagyok: főleg Caryl Churchill Földi paradicsom és Annie Baker Körtükör című művére. Elsőnek lenni mindig iszonyúan jó, mert áttörést, bátorságot, kockáztatást jelent. Ez három olyan szó, amely a KV karakterére is jellemző, a nem komfortzónás út. Caryl Churchill esetében 40 éves lemaradást kellett behozni, ott ez volt a fő motiváció: az nem lehet, hogy a kortárs dráma nagyasszonyának alapművét soha senki nem merte bemutatni Magyarországon, mert a genderkérdést olyan keményen vizsgálja, ahogy azt kényelmetlen megmutatni. Többnyire ez a téma a politikai megosztottságot hozza elő az emberekből, hogy ilyenes vagy vagy olyanos. Ez a mű viszont jó nagyot rúg mindenkibe, aki ebből politikai kérdést csinál, és nem zsigeri, egzisztenciális problémaként tekint rá. Ezzel egyébként akkorát nem kockáztattunk, mert a Földi paradicsom egy remekmű. De az sem véletlen, hogy a Trafóban mutattuk be. Előtte több helyet is megkerestünk, de senki se vállalta be.

Pedig ez azért nem most volt, 2017-ben még nem voltak ilyen kiélezettek a viszonyok...

Pontosan, és mégis. A Körtükört pedig Dohy Balázs rendezőnek köszönhetjük. Ennek az előadásnak egyáltalán nem volt politikai kockázata, egy finom, költői mű, de ugye egy kortárs szerző, akit kevesen ismernek nálunk. Ez is a színházak felelőssége, hogy nagyon ráneveltük a nézőket a klasszikusok csodálatára, arra, hogy állandóan az ismerős címeket keressék, amelyek már kiállták az idő próbáját. Ezért aztán szinte megrémülnek az emberek az ismeretlen nevektől.

Az is egy logikus reakció lenne pedig, hogy már a könyökükön jön ki a huszadik Sirály vagy Lear király?

Még a legprogresszívebb színházak műsorán is sok a klasszikus. Van egy mélységes ragaszkodás, amelynek eredője a biztonságérzet, és talán a nézőnek a hite, hogy na de most majd egy klassz, kortársul megcsinált Sirályt fog látni. Megnyugtató, otthonos melegséget ad ez a hit. Még ezek a jól működő művészszínházak is belebuknak néha, ha ismeretlen szerzőtől mutatnak be valamit. És ilyenkor persze megint felmerül, hogy jobb lett volna egy klasszikust elővenni.

A mi korunknak a siker az egyik kulcsszava, iszonyú erős a társadalmi nyomás arra, hogy sikeres légy, és ez nyilván nem a művészi bátorság és a vakmerő döntések felé tereli az embert. A Földi paradicsomnál is érezhető volt, hogy az első előadások után már dolgozni kellett a nézőkért.

Végül 3 évadot ért meg a darab, ami nagy dolog...

Persze, de azért emlékszem, hogy még a barátaimnak is külön el kellett magyarázni, hogy ki a szerző, mi ez a mű. Nagyon más lett volna, ha azt mondom, hogy megcsináltuk A félkegyelműt Dosztojevszkijtől.

Amikor arról beszélsz, hogy a mindenáron való mániákus színházcsinálás a magyarországi politikától függetlenül is a végét járja, akkor erre is gondolsz, hogy inkább a csillogó-villogó, szórakoztató irányba megy el a színház?

Erős a nyomás efelé, igen. Táblás házakkal sokáig futó produkciókat kell csinálni, ráadásul úgy, hogy ne terheljük túl a nézőt, hiszen olyan nehezek a hétköznapok, nehogy már mi is csak nyomasszuk őket. Én nagyon nem tudok felülni erre a hullámra, bár azt látom, hogy iszonyú nehéz lehet egy intézmény vezetőjének lenni ma. Nekem fontos az állandó útkeresés, és szinte fáj ez a rettegés a bukástól. Szerintem kötelezővé kéne tenni a bukást, mert anélkül semmi nincs. Ha nincsenek heroikus vállalások amelyek kudarcot vallanak, akkor igazán nagy dobások se lesznek.

Az mindig egyértelmű, hogy mi tekinthető bukásnak?

Többnyire igen. Büszke vagyok arra például, hogy egy több mint 10 évvel ezelőtti esetben volt egy kemény és bátor döntésünk: két előadás után levettük a műsorról a Szilánkok című előadásunkat. Több íróval dolgoztunk együtt, de mi is éreztük, hogy valami félrement, pedig csupa tehetséges ember volt a csapatban. Van ilyen, hogy egyszerűen nem jön össze. A közvetlen ezután létrehozott előadásunk viszont nagyon jól sikerült. És szerintem ez sem véletlen.

Ilyenkor van tanulság?

Rájöttünk, hogy sok íróval nem így kell dolgozni, ráadásul a történetmesélésnek sem jó módját választottuk, szóval abszolút volt művészi hozadéka ennek a bukásnak, és a tanulságok mind beépültek a következő előadásba.

Annyira jó téged hallgatni, ahogy minden szavadon átüt a lelkesedés. Ez tényleg nem hagy soha cserben akármilyenek is a körülmények?

Azért ez nem mindig ilyen rózsaszínű, nyilván vannak mélypontok, amikor az emberben felmerül, hogy ennyi idősen hova is jutottam, hogy tényleg csak ennyit tudok-e elérni a pályámon. Ezek azért kijózanító és dermesztő pillanatok. A teljesen indokolatlan, ép ésszel fel nem fogható, mély szeretet a szakmám iránt tart benne a körforgásban 17 éve, és valószínűleg átüt a sikerült és a kevésbé sikerült dolgainkon is. Én komolyan gondolom, hogy amit megpróbálsz, az sose kudarc. A kudarc az, hogy ha meg se próbálod. Eszembe jut A színházcsináló, az első önálló rendezésem, amit tavasszal mutattunk be, és amelynek az alkotófolyamata egy komoly személyes válságot eredményezett: elégedetlen voltam a végeredménnyel, és el is bizonytalanodtam. Ez például tényleg egy mélypont volt. De én tényleg egy főnixmadár vagyok, most is újjászülettem. Átírtam benne egy csomó mindent, és nekifutunk újra. Muszáj hagyni, hogy a saját hülyeségeimbe belefejeljek, hogy aztán bízva a saját tehetségemben megpróbáljam kijavítani a hibát. Ez is lényeges egyébként, hogy nem akkor van szükség mások bizalmára, amikor megy a szekér. Az az igazi ajándék, amikor a kudarcok után adnak neked esélyt, teret, hogy újra bizonyíthass. Az egész független terület működésében, de egyéni alkotóként vagy társulatként is ezt tartom a legfontosabbnak, hogy lehessen hibázni, hogy akkor ne ikszeljenek ki, ne mondjanak le rólad.

A színházcsináló és a Nem beszélve arról, hogy… abban is hasonlítanak, hogy mindkettőből kiúttalanság sugárzik, az, hogy ma nemcsak a NER, hanem a kapitalizmus működése is megalázó, méltatlan helyzetekbe kényszeríti az alkotókat Magyarországon.

Az, hogy felfestünk egy kórképet vagy helyzetjelentést adunk, még nem jelenti azt, hogy színházcsinálóként elfogyna belőlünk az alkotókedv. Számomra ez nem ellentmondás. Gábor alkatától egyébként is teljesen idegen a kiábrándultság vagy nihilizmus. A Nem beszélve arról, hogy… nagyon küzdelmesen jött létre, miközben óriási alkotói eufóriában dolgoztunk. Most volt csak a 2. előadás, de a bemutatóhoz képest már belekerült öt új jelenet és két új dal. Ezt is imádom, hogy mindenki nyitott a változtatásokra, hogy nem az van, hogy megvolt a bemutató, kész, pipa, hanem pont az ellenkezője történik: ez csak a kezdet.

És ehhez is kell a független struktúra, egy rugalmas csapat. El Kazovszkij az egyik kedvenc festőm, neki volt az a mondása, hogy a képfelület nem fix, hanem folyamatos mozgásban van. Előfordult, hogy miután eladott egy képet, becsöngetett a vevőhöz egy ecsettel a kezében mondván, hogy ő most ébredt rá arra, mit kellene még átalakítani a festményen. Én is pont így gondolom, hogy soha nincs vége, soha semmi nincs kész.