A Netflix Száz év magánya egyszerre varázslatos és elmebeteg, gyönyörű és visszataszító

Kevés könyv volt rám olyan hatással, mint Gabriel García Márquez Száz év magánya. Nem is feltétlenül a büdösromantikus őrület és a Buendía család vagy Macondo 19. században játszódó kaotikus története varázsolt el, hanem Márquez mondatai, amiket 18 évesen tátott szájjal olvastam magyarórán a pad alá dugott könyvben.

Amikor megtudtam, hogy sorozatot készítenek belőle, és hogy pont a trash-halmokat gyártó Netflix, egyrészt rettegtem, hogy iszonyatosan el fogják cseszni, másrészt elképzelni sem tudtam, hogyan lehet képekben is átadni ezt az epikus történetet,ami a végzetről, természetfelettiről, szenvedélyről, erőszakról, alkímiáról, vérfertőzésről, őrületről, egy gesztenyefához kötözött aggastyánról, egy földet evő lányról, egy magányra ítélt nemzetségről szól.

link Forrás

Erős szkepticizmussal ültem le, hogy megnézzem az első nyolc részt, és sokáig nem tudtam félretenni a dühömet sem, hogy Márquez kifejezett akarata ellenére filmesítették meg a könyvét. A sokadik rész után se tudtam hova tenni, hogy amit látok, azt utálom, unom vagy szeretem, hogy egyáltalán így képzeltem-e el. Azt sem feltétlenül értettem, ki a célközönség, mert a regény olvasása nélkül nem biztos, hogy élvezhető vagy érthető, aki meg olvasta, az elsőre talán más élményre számít.

Az első „évad” hetedik részének végére viszont sikerült eljutnom abba az állapotomba, ahogy 18 évesen is olvastam a pad alatt dugdosott könyvet: tátott szájjal, megrökönyödve, teljes izgalomban.

Sokáig olyan, mintha csak egy kivételesen minőségi szappanoperát néznénk, néha erősen színpadias jelenetekkel, aztán egyszer csak beszippant ez a meseszerű, mítikus és misztikus, varázslatos és teljesen elmebeteg világ, ami egyszerre gyönyörű és visszataszító. Amiben mindenkit José Arcadiónak, Aurelianónak, Arcadiónak, Aureliano Josénak, Remediosnak meg Ursulának hívnak, amiben mindenki mindenkinek a testvére és az unokatestvére, és amiben az elejétől fogva attól rettegnek, hogy egy malacfarkú utód születik.

Ez az átok vagy végzet, ami szerint az unokatestvérek, José Arcadio Buendía és Ursula Iguarán szerelme torz utódokat szül, végül nem – pontosabban sokáig nem – teljesül, de mint kiderül, gyerekeik és unokáik sorsa a kezdetektől fogva meg van írva, és arra vannak ítélve, hogy sorra elkövessék ugyanazokat a hibákat, mint elődeik.

Az elején én is elkövettem egy hibát, azt, hogy kezemben a könyvvel néztem a sorozatot, lapozgattam és dühöngtem. Egyrészt azért, hogy a feliratot készítő arra sem vette a fáradságot, hogy legalább a fontosabb idézeteknél elővegye a könyvet és felhasználja Székács Vera fordítását, másrészt azért, mert bár összességében ugyanazt a történetet kapjuk, néha olyan változtatásokkal és hozzáköltésekkel mutatják be, aminek Márquez nem biztos, hogy örült volna. Én sem örültem.