Gyermekotthonok a színpadon: világot hamvasztanak el szívükben

A kegyelmi botrány óta úgy tűnik, ha van téma ma Magyarországon, amelynek kapcsán a társadalom valamelyest konszenzusosan gondolkozik, az a gyermekvédelem. Abban talán tényleg általános az egyetértés, hogy gyerekek kiszolgáltatottságával visszaélni megbocsáthatatlan, míg gondoskodni róluk a szülői kötelezettségen túl közösségi feladat. Hogy milyen bonyolult ennek az intézményi, jogi, gazdasági és pszichológiai háttere, és milyen az ebből következő hétköznapi valóság, arról azonban már keveset tudunk. És mivel ez egy érzelmileg különösen felkavaró téma, amely saját gyerekkora és adott esetben szülői tapasztalatai révén mindenkit érzékenyen érint, nem is olyan egyszerű szembesíteni vele az embereket. Erre tesz kísérletet az Exit Generáció Már nem álmodok velük című előadása a Jurányi Házban.

Dokumentarista előadásként Farkas Ádám rendezése erősen épít a valóságra, a színpadon mindvégig jelen lévő négy színész azonban el is távolítja a meglehetősen nyomasztó történeteket, amelyek stilizáció nélkül a legtöbb nézőben alighanem – bennem bizonyosan – azonnal kiváltanák a hárítás védekező mechanizmusát. Csakhogy az elsőként megszólaló Török-Illyés Orsolya természetes, drámaiság nélküli hanghordozása, az elmondottakat szemérmesen bagatellizáló vállvonogatása a csevegő felütéssel rögtön elaltatja a szorongást, amit a színlapon felvázolt téma már előre kelt. Ugyanígy működik a játszóházat idéző, színes, de kopottas, műanyag puzzle-darabokból álló díszlet is, amelyet folyamatosan átépítenek, megmásznak, lökdösnek, ütnek vagy éppen tetoválásként bemutatva magyaráznak a szereplők. Otthonosságot teremt, de piszkossága és leharcoltsága pont olyan viszonyban áll a jómódú középosztálybeli szülőket célzó gyerekjáték-ipar instakompatibilis idilljével, mint gyerekkorunk rozsdás űrhajó-mászókája az uniós pénzből felújított játszóterek gumival kipárnázott nyugatillúziójával.

Van egy kézikamera is, amivel teljesen amatőr módon egymást filmezik a színészek, miközben a felvételek megjelennek a színpad hátterében. Általában nem sokat adnak hozzá az elhangzottakhoz, egyszer-egyszer egy kifejezetten intim és traumatikus történethez biztosítanak hozzáférést az elbeszélő élő testének elrejtésével, vagy a társukat hallgató játszók kezének ideges mozdulatát nagyítják sokszorosára. Igazi funkciójuk azonban inkább az elvétel: megosztják a nézők figyelmét, és lefoglalják a színészeket, így nem kell folyamatosan, koncentráltan egymás szemébe nézni, miközben a felfoghatatlan elhangzik. Pótcselekvések, hogy kikönnyítsék az elviselhetetlent. A szereplők egymást kérdezik, ahogy az interjúkat készítő alkotók is tehették, és éppen úgy zavarba jönnek, ahogyan egy átlagosan érzékeny ember egy-egy ilyen válasz hallatán lefagyhat.

Dénes Viktor kisfiús törékenységgel eleveníti meg egy gyermekotthonban felnőtt fiatal tapasztalatait, miközben folyamatos edzéssel igyekszik úrrá lenni érzésein és legalább fizikuma terén szert tenni valamennyi kontrollra az események fölött. Közben időnként tudálékos hangon fejtegeti a trauma működési mechanizmusát, finoman érzékeltetve, hogy valójában sem a pszichológiai ismeretek, sem a gondosan felépített izmok nem gyógyítják be a sebeket, és nem vérteznek fel a csapásokkal szemben. Szamosi Zsófia gyermekvédelmi dolgozót alakítva enged bepillantást a rendszer működésébe, amely az emberi finomságokat képtelen kezelni, időnként humorosan abszurd helyzeteket, míg többnyire megrázó tragédiákat szülve. Azt is az ő elbeszéléséből értjük meg, hogy a sérült személyiség nem mindig az a látványosan áldozati típus, akit a filmekből vagy regényekből kiindulva elképzelünk, és sokszor a legnehezebb helyzetek a generációról generációra továbbgörgetett traumákból adódnak, ahogy az egykori ártatlan gyerek szenvedése saját ártatlan gyerekének szenvedésében ismétlődik.

A családból való kiemelés kérdése ezért is nyomasztóan összetett, és az előadás leginkább szívszorító motívuma is ehhez kapcsolódik: az ember szeretetvágya, készsége a mindenáron való kötődésre teszi ezeket a gyerekeket elesetté és kiszolgáltatottá. Nemcsak a felnőtteknek, de egymásnak is. Simkó Katalin többféle női alakot mutat fel játékában, a sodródótól a zaklatóig, aki a problémákat ügyeskedéssel és a mások fölötti hatalom megszerzésével igyekszik megoldani. Ő az egyetlen, akinek játéka stilizáció helyett időről időre lélektani realizmusba hajlik, és akinek kicsordulnak a könnyei is, ami akár ki is zökkenthetné a bevonódott nézőt. De az áldozatok csillapíthatatlan lelkiismeretfurdalásától a gyerek-öngyilkosságon keresztül a rendszeres csoportos nemi erőszakig eddigre már annyi mindent átengedett magán a közönség, hogy az időnkénti csendeket amúgy is rendszeres orrfújások és szipogások szakítják meg innen is, onnan is.

A visszafogott színészi játékból következő elemeltség mellett az adja ennek az előadásnak az erejét, hogy a szöveg finom összetettséggel rajzol kellemetlenül reális képet egy zárt világról, amelyből a legtöbbek számára nincs valódi kitörési lehetőség. Ezt a világot nem is az egyes ember elkötelezettsége, gyengesége vagy kegyetlensége formálja, mint inkább egy forráshiányos rendszer végtelen nehézkessége és kudarcai, amelyeket senki nem érez a magáénak. Az, hogy mindez hatásában valóságos, egyáltalán nem következik abból, hogy kizárólag a gyermekvédelmi rendszer egykori és jelenlegi tagjaival készült interjúkból építkezik. A hitelesség színpadi megteremtése az alkotók érdeme: Zsigó Anna, Hárs Anna és Farkas Ádám szövegírói munkája a banális és az emberi, a megérintő és a tragikus, a hétköznapi és a drámai, az általános és a személyes keresetlen szövedékét biztosítja drámai anyagul a színészek számára.

A kevés eszközzel operáló előadás könnyen utaztathatónak tűnik, és ahogy hazaindulok a Jurányiból, az jár a fejemben, hogy a tehetetlen dühöt, amit egy ilyen szembesülés ébreszt, egy szakértőkből álló csapat valamilyen feldolgozó foglalkozás keretében talán valódi civil aktivizmussá formálhatná, megadva azt a tudást, amellyel ki-ki a maga forrásaihoz, képzettségéhez, affinitásához mérten segíthetne. Ha csak egészen keveset, akkor csak annyit. De már ezzel is csökkenne a társadalmat annyiszor megbénító tanult tehetetlenség, amitől hajlamosak vagyunk a problémából politikai tőkét kovácsoló politikusoktól várni a megoldást, míg két botrány között megkönnyebbülten elfeledkezünk erről a távoli, kegyetlen világról.

Jurányi Ház, november 22.