„Ha a testet elnyomod, a lélek is odalesz” – református lelkésznő a tabusértő könyvéről

„Mondjuk talán lelkésznőregénynek. Mondjuk talán irodalomtörténeti eseménynek” – írta Mátyus Melinda könyvéről Visky András. Az Inkább az enyém nevelődési regénnyé összeálló elbeszélései a női test fájdalmairól és örömeiről adnak számot.

A Temesvár melletti Újmosnica református lelkészét a prédikációk és a szépirodalom nyelve közti különbségről is kérdeztük.

444: Ennek a kötetnek a nyelvére azért nem egyszerű rácsatlakozni, egyszerre archaikus és közben végtelenül modern.

Mátyus Melinda: Archaikus, mint a közeg, amelyből jövök. A szüleim kibédi származásúak, ez egy erdélyi, konzervatív, zárt faluközösség, ahol vagy megszoksz, vagy megszöksz. Ez persze azt is jelenti, hogy szükség esetén a közösség védőn körbeölel. Ha előtte bele tudsz simulni.

Ez neked mennyire sikerült? Kamaszként nem lázadtál?

A magam csendes módján lázadtam, de persze akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ellen: a tabusítást viseltem nehezen. A gyülekezet azt sugározta magából, hogy tökéletes emberek közössége, miközben én úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelni ennek az elvárásnak. Képtelen voltam elfogadni, hogy a testtel kapcsolatos kérdésekről nem lehet beszélni senkivel, miközben kamaszként ezek foglalkoztattak a leginkább. És ilyenkor azt hiszed, hogy veled van baj, ha ez neked fontos, hiszen úgy tűnik, te vagy az egyetlen renitens. Én nem a református gyülekezet ellen lázadtam, hanem a gyülekezet testellenessége ellen. Hogy a testről nem beszélünk, és ez ránk protestánsokra különösen igaz. Nézd meg az északi protestáns írókat, filmeseket, Bergmant például, sokaknál megjelenik ez a terheltség, hogy a testet összepréseltük, láthatatlanná tettük, gondolván, hogy a test eltávolít Istentől. Folyamatosan azt éreztem, hogy ha a testet elnyomod, a lélek is odalesz. Azután a kolozsvári teológián már voltak más lányok is, kiderült, hogy őket is hasonló kérdések foglalkoztatják. De a beszélgetésekben azért óvatosak voltunk.

A teológián válaszokat is kaptál? Lehetett a testről beszélni?

Alig, pedig a tanárok egy része biztos, hogy nyitott lett volna ezeknek a kérdéseknek a megvitatására. Fel se mertük tenni a kérdéseinket, így szocializálódtunk, nem voltak meg a szavaink hozzá. Az a kevés, ami elhangzott a szexualitással kapcsolatban, kizárólag a bűn dimenziójában tárgyalta a test dolgait.

Azután elkezdted a lelkészi életedet egy háromszéki gyülekezetben.

Mindig is hiperérzékeny voltam, ráadásul 24 évesen kerültem ki a teológiáról, nagyon fiatalon, tele idealizmussal és az akkori valóságtól elrugaszkodott elképzelésekkel. Ráadásul ez egy nagyon más közeg volt, mint amiben felnőttem: Háromszék csak Budapestről nézve tűnik közelinek Marosszékhez. 200 km a távolság, és lelkiségben egy egész világnyi. Nálunk beszélgetősebb emberek élnek, akik mindig is nagyon „templomosak” voltak, intenzívebben élték meg a hitüket. A Kis-Küküllő mentén végigsöpört a Bethánia nevű ébredési mozgalom, amely a hitéletet évtizedekre meghatározta. Ezek a gyülekezetek a legnehezebb időkben is jótékonykodtak, női és férfi bibliaórákat tartottak, és nem veszítették el az érdeklődésüket az egyház és a világ dolgai iránt. Hangsúlyozom, egy paraszti kultúráról beszélek. Kibéden például, a szüleim szülőfalujában, 150-200 fős női közösség járt össze hetente kétszer, és ezek a Szentírást elemző emberek a mindennapjaikat is a szövegek mentén próbálták élni. És nemcsak a saját lelkükre figyeltek, de árvákat gondoztak, özvegyeket támogattak, aktívan segítették a rászorulókat, a református kórház építésére rendszeresen adományokat juttattak el. Hihetetlenül inspiratív volt a közösség élete egészen a negyvenes évek végéig.

Háromszéken viszont nem találtam meg a helyem, nem tudtam megszólítani az ottani híveket, úgy éreztem, mindenhol falakba ütközöm. A gyülekezet eleve férfi lelkészben gondolkozott, ehhez képest megkaptak engem.

Nem bizonytalanodtál el magadban?

Nem, ennél rosszabb történt, áldozatnak éreztem magam.

Mi vezetett egyébként a lelkészi pályára?

Hívő családban nőttem fel, édesanyám és édesanyám felmenői az előbb említett belmissziós mozgalomhoz, a Bethániához tartoztak. Ez sokat jelentett gyermekkoromban, de a hit nem egy konstans dolog az ember életében, olykor fogyatkozik, máskor felerősödik, kegyelem dolga. És ha nem lett volna nálunk Szovátán egy fantasztikus lelkésznő, akkor valószínűleg eszembe se jutott volna, hogy nőként is létezik ez az opció. A Ceausescu-érában egész Erdélyben nem volt több tíz lelkésznőnél. Elkezdett érdekelni, hogy hogyan tudnám felvinni a saját hitemet a szószékre, elvinni Istent az emberekhez. Ha hívő vagy, akkor ez a misszió benned ég, hogy szétszórd az evangéliumot önmagadon keresztül.

A nyelv, ahogyan beszélsz a szószékről, megvolt rögtön az elején?

Abszolút nem, nagyon sokat változott az évek alatt. Sokkal elvontabb jellegű prédikációkat mondtam az elején. Egy prédikációnak viszont hozzáférhetőnek kell lennie, nem az a dolga, hogy csillogjon. Az évek teltével egyszerűsödött a nyelvem, és ez a nyelv persze folyamatosan alakul. Merthogy a szószékről a gyülekezet tagjait szólítod meg, a gyülekezet pedig – és maga a kor, amelyben élünk – folyamatosan változik.

Az irodalmi szövegeid és a prédikációid nyelve között van hasonlóság?

A két nyelv teljesen más. A prédikáció folyamatosan az érthetőségre törekszik, ha felforgató az üzenet, azt is minél érthetőbben közvetíteni, ez a cél. Az irodalmi szöveg viszont kockázatot vállal, a játékosságtól kezdve sokféle nyelvi bukfencig mindent bevethet. Két külön szakma. A lelkészi munka is egy szakma, és szándékosan használom idézőjel nélkül a szót.

Az irodalom akár arra is alkalmas, hogy megváltoztassa az egyház gondolkodását a testről?

Arra biztosan alkalmas, hogy ezeket a témákat felvesse. Egy lelkésznő eleve érzékenyebb a testtel kapcsolatos kérdésekre, mint férfi kollégái, mert a női test még inkább tabusított. A nő teste minden kultúrában a tisztátalanság és bűn fortyogó forrása volt, valami, ami gyanús és kiismerhetetlen, amihez vonzódunk is, ugyanakkor tartunk is tőle. Jól mutatja ezt, hogy megkérdezték már tőlem, hogy amikor menstruálok, akkor felmehetek-e a szószékre? Hogy az nem bűn-e?

Jézus empátiával fordult a nők felé, a házasságtörő nő felé is, a más vallásúakat sem utasította el, és nő tanítványai is voltak, ami abban a korban a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak számított. Az Újszövetség, pláne az evangéliumok szelleme nem testellenes. Az az értelmezési hagyomány, a 2000 év, ami Jézus óta eltelt, az viszont nagyon is az.

Az is érdekes, hogy még a prédikálás idejében sem kizárólag lelkészként viszonyulnak hozzám, ahogy ez egy férfi lelkész esetében történik. A lelkészségem minden pillanatában lelkészként és nőként tekintenek rám.

Nőként is hatsz?

Igen, legalább is ez derül ki számomra a hívek viszonyulásából. Rendszeresen megdicsérik például a külsőmet, reagálnak egy új cipőre, frizurára. Nagyon nehéz ezt a helyén kezelni, egyensúlyozni, hogy mennyit mutathatsz meg a nőiségedből, ne told túl, ne legyen túl rövid a szoknyád, de slampos se legyél.

Amikor írsz, akkor teljesen le tudod tenni azokat a tabukat, amelyekre lelkészként tekintettel kell lenned?

Ez a cél, igen. Ha nem így volna, valamilyen egyházi lapban kellene publikálnom. Az irodalom nem viseli el a dogmatikai kötöttségeket, még a pedagógiai felhangot sem. Oda kell figyelnem arra is, hogy amikor például a gyülekezeti, családi elhallgatások ellenébe megyek, ne didaktikusan tegyem. Megpróbálom megmutatni, hogy nincsen tökéletes ember, a lelkész sem az, de mindez nem kaphat tanítói jelleget. A prédikáció a tanítás terepe.

Nem egy tudathasadásos állapot az, ahogy „két nyelven” éled az életed?

Jó kérdés. Az biztos, hogy mindkettő én vagyok, a lelkészi énem se egy kreált, mesterséges valami, az írói látás sem, ezek a mélyben összeérnek.

Ez a te másik éned és a könyv mennyire vihető be az egyházi közösségekbe, elindíthatnak-e alulról valamilyen változást?

Szeretném ezt a könyvet minél több egyházi közösségbe elvinni. Éppen ezek a könyvbemutatók lehetnek olyan fórumok, ahol bátrabban tudunk beszélni, akár kényesebb kérdéseknek is nekifeszülve. Én azt látom, hogy az egyházi közösségek nagyon nehezen mozdulnak el egy-egy igaznak vélt beidegződéstől, nagyon sok beszélgetéssel adósak vagyunk, önmagunknak is, a társadalomnak is. Bízom benne, hogy ezzel a kötettel ilyen értelemben is hatni tudok, folytatni tudjuk azokat a témákat, amelyeket a könyv érint.

Ez már írás közben tudatosodott benned?

Igen, és az is átfutott az agyamon, hogy ebből akár problémám is lehet. De nekem fontos, hogy azokat a kérdéseket tematizáljam, amelyek számomra sürgetőek. Íróként megírom a lelkésznőt, aki lelkész és nő. És tabuk nélkül írom meg.