„Volt néhány év a pályám során, amikor lehetett attól félni, hogy az idegrendszerem nem bírja a gyűrődést”

Az egyik szakmai otthonát, az SZFE-t elvesztette Fullajtár Andrea, de a Katona József Színház megmaradt, itt társulati tag már 1998 óta. A színház decemberi bemutatójában bűnügyi főnyomozót alakít, januárban pedig különleges szerepet játszik: saját holokauszttúlélő nagymamája lágernaplójából készül előadás.

A beszélgetésben szó esik arról, hogy miért fordított hátat az aktivizmusnak, illetve hogy a színészek idegrendszerét mennyire veszi igénybe ez a szakma.

444: Másodszor játszol Ferdinand von Schirach-darabban. Még a Terrorral kapcsolatban hallottam annak idején olyan véleményt, hogy a kortárs német szerző patikamérlegen kiegyensúlyozott és néha eltúlzott történetei a való életben nem történhetnek meg.

Fullajtár Andrea: Azért a Terror nagyon más tétekkel dolgozott. A Nyílt tárgyalás alaphelyzete egyáltalán nem tekinthető szélsőségesnek: egy négyéves kapcsolatot követő szakítás után két ember lefekszik egymással, és akkor hirtelen az egyik már nem akarja.

Amit most mondtál, az már ugye a saját interpretációd, vagyis az egyik főszereplő verziója. A szerző szándékosan nyitva hagyta, hogy ki mond igazat, ugyanis a férfi szerint nem ez történt.

Persze, nyitva hagyja, a nő állítja azt, hogy erőszak történt, az előadás kifejezetten nem akar állást foglalni. Az a fantasztikus ebben a darabban, hogy a néző beleláthat abba, hogyan működik az igazságszolgáltatás, hogyan szólal meg egy szakértő, hányféleképpen lehet értelmezni egy vallomást. Számos szakértőt hívtunk a próbák során, nyomozókat, bírókat, pszichiátert, akik beszéltek arról, mennyit változott az erőszakról való gondolkodás az igazságszolgáltatásban az elmúlt pár évben. Az általam játszott nyomozó egy régebbi, sztereotíp megközelítést hoz be. Én a szerepem szerint azt vallom, hogy nem így szokott viselkedni az, akit megerőszakolnak.

Egyáltalán lehetséges szerinted a személyes berögződéseknek, érzelmeknek a „lerakása”, és a másik teljesen objektív megítélése?

Az egyik meghívott nyomozó mesélte, hogy rengeteg érzékenyítő tréning zajlik most az ilyen esetekkel foglalkozó rendőrségi alkalmazottak körében, pont azért, hogy képesek legyenek letenni az évek alatt összerakódott sztereotípiáikat. Hogy ne a korábbi beidegződéseik vagy érzelmi sémák irányítsák őket. És persze ugyanez érvényes a bírókra, ügyészekre is. A nyomozó elmondta, nagyon sok kollégája szembesült önmagával, lepődött meg azzal kapcsolatban, hogy mennyi előítélet irányította a gondolkodását és a döntéseit, amelyek eddig nem tudatosultak benne. Hogy akár korábbi személyes traumák is befolyásolhatják azt, hogyan látnak egy esetet.

Ha már traumák, beszéltél arról, hogy mennyire megviselt az SZFE bedarálása. Egy ilyen történet rajta hagyja a nyomait az idegrendszeren. Pedig biztos nem tesz jót, ha az ember őrzi magában a fájdalmat, a tehetetlen dühöt.

50 éves korára mindenki begyűjt néhány traumát, nem lehet megúszni az életet. De az a közeg, amelyben én élek és dolgozom, rengeteg fájdalmas veszteségen és brutális harcon ment keresztül az elmúlt időszakban. Az én középkorúvá válásomat meghatározta, hogy elvesztettem azt az alma matert, amihez tartozni szerettem volna diákkorom után is tanárként, és aminek az életében eléggé benne voltam. Ez az egész a „szakmai otthonom” elvesztését is jelentette.

Ráadásul nemcsak tanára, hanem doktori hallgatója is voltál a régi SZFE-nek.

Azért kezdtem el a doktorit, mert színészként fontosnak éreztem arról beszélni, és valahogy a képzés részévé tenni, hogy ez a pálya mennyire használja az ember idegrendszerét, és hogy milyen mély nyomokat hagy egy-egy szerep a színészekben. Lényegesnek tartom, hogy már a képzésben odafigyeljünk erre, és próbáljuk – már amennyire lehet – felkészíteni a diákokat.

Konkrét szerepekhez köthető tapasztalataid is vannak ezzel kapcsolatban?

Voltak konkrét szerepek is, de leginkább évad végén éreztem néha, hogy most nagyon kell a szünet. Ilyen volt például Anna Politkovszkaja szerepe Az átnevelhetetlen című előadásban. A darab az oknyomozó újságírónő életéről szól, akit a nyílt utcán végeztek ki Moszkvában. Ahogy a dramaturggal és a rendezővel (Török Tamarával és Pelsőczy Rékával – a szerk.) összeraktuk az előadás gerincét, végig az volt az alapélményem, hogy mennyi olyan pont van, ahol látom a magyarországi párhuzamokat, hasonlóságokat, hogy hosszú távon hova vezethetnek bizonyos folyamatok.

Fontos tapasztalás volt, hogy az idegrendszerem mennyire reagál arra, ami itthon körülvesz. Politkovszkaja egy galamblelkű, indulatos ember volt, aki soha nem vitte bele a beszédeibe, írásaiba a saját félelmeit. Ehhez nekem nagyon vissza kellett fognom a bennem lévő indulatokat. Már ez sem ment könnyen, de azután, amikor kitört az ukrán háború, akkortól ez az előadás egészen másról kezdett el szólni: még inkább a jelenre reflektál, pedig 2002-es, 2004-es mondatok hangzanak el benne. Ez például egy nagyon nehéz szerep ebből a szempontból, és rengeteget tanultam színésztechnikából is: mennyire kell uralkodnod az idegrendszereden, hogy az anyag legyen az első, és ne az érzéseid.

Ilyenkor az is számít, hogy mennyire vág egybe a figura személyisége a sajátoddal?

Igen, Politkovszkajánál én például sokkal impulzívabb vagyok, nincs meg bennem az a „kisimultság”, ami őt jellemezte a körülményei ellenére is.

Egy ilyen alkatú színésznek még veszélyesebb ez a szakma, nem?

Dehogynem, én se véletlenül lettem színész. Ezt az egész kutatást az indította el, hogy olvastam egy franciaországi színészek körében végzett felmérést arról, hogy milyen gyerekkorból, háttérből jönnek. Közel 80 százalékuk traumatizált, nagyon nehezen megélt gyerekkorból érkezett. Ez óriási szám, és szerintem az itthoni adatok is kb. ilyenek lennének.

A doktorin dolgozva, gondolom, a saját életedet is elkezdted ilyen szempontból is vizsgálni.

A színészi pálya alapból folyamatos önelemzés. Nem tud jó színész lenni az, aki önmagát nem ismeri, de a gyerekkoromról tudatosan nem szoktam beszélni.
Az biztos, hogy volt néhány év a pályám során, főleg az elején, amikor joggal lehetett attól félni, hogy az idegrendszerem nem fogja bírni a gyűrődést. Szerencsére az évek alatt sokféle skillt összeszedünk, úgyhogy most már ez nem fenyeget.

Milyen skillekre gondolsz?

Például arra, hogyan próbálsz. Ilyenkor alakulnak ki egy karakternek az amplitúdói, és ezt lehet úgy csinálni, hogy belekattansz, de úgy is, hogy megmarad a játék öröme. Egy jó próbaidőszak, az együttgondolkodás hihetetlen módon fel tud tölteni, nekem a Katona tényleg a második otthonom. Az, hogy itt van körülöttem a társulat, hogy egy közösség része vagyok, abban is segített, hogy fel tudjam dolgozni az elmúlt éveket. Pedig volt egy időszak, amikor szélsőségesen rosszul éreztem magam a bőrömben.

A színpadon hozzád kötődő karakterek általában erős, öntörvényű nők, és a hétköznapokban is leginkább ez látszódik belőled: aktivizmus, ellenállás, ami a csövön kifér.

Na, ez az, amit már nem csinálok, elég volt. Sokat bántottak. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a saját privát címemen, a postaládámban egy szarral összekent levelet találtam. Én nem tudok olyan messzire elmenni, mint Anna Politkovszkaja. Azóta én mindig nemet mondtam, hiába hívtak. Azt éreztem, hogy egyszerűen nem éri meg.

Ez eszedbe jut, amikor Az átnevelhetetlent játszod?

Persze. Van egy jelenet, amikor egy tüntetésen beszél Anna, ugye ez nekem is megvan saját élményként. Minden egyes előadáson, amikor ide érünk, végigfut bennem, hogy én ezt soha többé nem csinálom.

Szerencsére neked ott a színpad, hogy „kibeszéld magadból”, ami kikívánkozik.

Igen, és jövőre lesz egy nagyon különleges feladatom. A holokauszttúlélő nagymamám lágernaplójából fogunk csinálni egy előadást a Gólem Színházban.

Néhány évvel ezelőtt azt mondtad, hogy nem érett még meg erre a helyzet.

Ez egy egészen különös csillagzat alatt születő előadás: megjelenik a könyv lengyelül, és a januári bemutatóval nagyjából egy időben a Magvetőnél kijön a cenzúrázatlan, teljes szöveg magyarul, ami eddig még nem jelent meg. Mindig is szerettem volna kezdeni valamit a naplóval, de nem tudtam, hogy milyen legyen a forma, és most valahogy minden összeállt. Egészen hihetetlen a története egyébként: kaptam egy messenger-üzenetet a lengyel fordítótól, hogy nem én vagyok-e Galló Olga unokája, mert ő éppen a lágernaplót fordítja lengyelre.

Nem is tudtad, hogy készül a fordítás?

Nem. Az egykori gross-roseni koncentrációs tábor területén működő múzeum és archívum adja ki a könyvet Lengyelországban, ugyanis még valamikor a nürnbergi perek idején elhatározták, hogy megszerzik és lefordítják lengyelre az összes lágernaplót. Ez a munka azóta is folyik, és a nagymamám naplója kapcsán nemrégiben megkeresték a lengyelországi magyar nagykövetséget, ahol azt mondták, hogy Galló Olgának nem él jogutódja. A lengyelek megszerezték a magyar szöveget, és kiadták egy fordítónak a feladatot, aki viszont véletlenül hallott velem egy beszélgetést a Klubrádióban, amelyben emlegettem a nagymamámat. Ezután vette fel velem a kapcsolatot. Ezt követően meséltem Pelsőczy Réka kolléganőmnek, hogy készül a lengyel fordítás, mire ő teljesen belelkesedett, hogy most kellene kiadni a teljes, cenzúrázatlan szöveget magyarul is. Összekötött a Magvető Kiadóval, és innen már simán ment minden.

Milyen részeket húztak ki a szövegből, amikor a 70-es évek végén először megjelent?

Egy durván 500 oldalas anyagból 80 jelenhetett meg. Kimaradt minden, ami pozitív színben tüntet fel németeket, vagy negatív képet fest az oroszokról, de ki kellett húzni azt is, amikor magyar parasztok szerepeltek agresszorként. Nagymama – teljesen sikertelenül – rengeteget küzdött, hogy valahol megjelenhessen a teljes szöveg is. Miután megszületett a döntés, hogy a Magvető Kiadó megjelenteti a naplót a Tények és Tanúk sorozatban, megkerestem Borgula Andrást, hogy szervezzünk egy könyvbemutatót a Gólemben, mire ő rögtön mondta, hogy csináljunk a szövegből egy előadást. Ez is egy idegrendszeri kihívás lesz, csak azért szurkolok, hogy objektív tudjak maradni, és ne váljon érzelgőssé ez az egész.