„Az átmeneti káoszt szoktuk Kelet-Európában demokráciának nevezni”

Akkor is a magyarokról gondolkozom, ha a lengyelekről írok - mondja interjúnkban Spiró György, az egyik legnagyobb hatású drámaírónk, aki most új befejezéssel látta el Az imposztort. Az orosz megszállás alatt álló lengyel város színházában játszódó darab ősbemutatója 1983-ban volt a Katona József Színházban, Boguslawski szerepe volt Major Tamás jutalomjátéka. A Pesti Színházban most Kern András játssza a nagy lengyel színészt.

A hatalom és a megalkuvás természetéről is beszélgettünk a szerzővel, aki azt mondja: nem tudott kiábrándulni a politikából, mert ábrándjai soha nem voltak.

444.hu: Miért most jött el az idő Az imposztor végének „megreparálására”, ahogy saját maga nevezte az újraírást?

Spiró György: Már az ősbemutató után rájöttem, hogy a befejezés nem működik, de nem tudtam vele mit csinálni. Teltek az évek, és én azt gondoltam, úgyse nagyon fogják elővenni, sok benne a szereplő, nem könnyű megcsinálni. Amikor most tavasszal Rudolf Péter felhívott, hogy megrendezné a Pesti Színházban, kérte, hogy javítsam ki a végét. Egyszer azután a négyes-hatos villamoson utazva eszembe jutott a megoldás.

Mit gondol, miért lett mégis népszerű, többször játszott darabja Az imposztor?

Az alaphelyzet – a cári Oroszország által megszállt Vilna kis lengyel színháza egy előadással próbálja elnyerni az orosz helytartó jóindulatát – nem ismeretlen Kelet-Európában. Néha úgy tűnik, hogy már nem aktuális, de valójában ez a világ itt nemigen szokott elmúlni. Ráadásul színházi közegben játszódik, az emberek pedig szeretnek belesni a kulisszák mögé.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindaz, ami a mai Magyarországon körbeveszi az embert, fontos inspirációs forrást jelentett a 19. században játszódó darab „reparálásához”. Csak egy rövid idézet a megváltoztatott monológból:
„Lengessetek! A zászlók majd minden bűnt befödnek! Béklyó a derűlátás, mely lassú kínnal öl meg! Bilincs a hiszékenység, bakónál gyilkosabb! Elméteket befonták mérgező jelszavak.”

Ezt a monológot már korábban is bővítettem, most az jött hozzá, hogy lengetik a zászlót, méghozzá valamennyien. Korábban is eszembe juthatott volna, az általános iskolai éveim ebben teltek. A Népstadionban vagy a margitszigeti stadionban június elején mindenféle bot- és egyéb gyakorlatokat kellett bemutatnunk, hetekig gyakoroltuk.

Ha röviden kéne összefoglalni, akkor ez a darab a hatalom és a közember lehetséges viszonyának mintázatait mutatja meg...

A hatalomnak az a dolga, hogy elnyomjon és visszaéljenek vele. Erről szól az emberi történelem.

Akkor is igaz ez, ha a hatalmat egy demokratikus jogállam kormányának hívjuk?

Akkor is. De a mi életünkben nemigen volt ilyen. Olyan volt csak, hogy egyik, erre vágyó csoport sem tudott még túlsúlyra vergődni. Az átmeneti káoszt szoktuk Kelet-Európában demokráciának nevezni.

Ezzel kapcsolatban ma is pontosan úgy lát mindent, mint 42 évvel ezelőtt, amikor a darab született?

Nagyjából ugyanazt gondolom húszéves korom óta. Visszanézve azt kell mondanom, hogy optimistább voltam, mint ami indokolt lett volna.

1989-ben sem ingott meg a pesszimizmusában?

89-ben szorongtam a jövőtől. Úgy láttam, hogy Magyarország nem Ausztriához fog hasonlítani, hanem a dél-amerikai diktatúrákhoz. Meg is kaptam ezért a magamét.