A szocializmus nőideáljai – hogy lettek a magyar traktoroslányokból trendi nők

„Egyszer, amikor hazajött a barátnőm Pestről, összetalálkoztunk a Fő utcán. Ő tűsarkú cipőben volt, én meg sáros gumicsizmában, csatakosan, kukoricatörésből jöttem éppen. Azt mondja, bolond vagyok, hogy itt dolgozom a tsz-ben. Milyen jó dolga van neki Pesten. Hívott, jöjjek fel én is, lakhatok munkásszállón, jó dolgom lesz, meg a többi... Nahát eljöttem. Ágybérletben lakom, kétszázötvenért. Vasalni nem szabad, villanyt gyújtani nem szabad, mert fogy az áram...Aztán a barátnőmnek sincs annyi ruhája, mint ahogy monda...Meg itt úgyse veszi észre senki, ha új ruhát veszek.” (Nők Lapja, 1964)

Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című könyve, amely a Jaffa kiadó gondozásában jelent meg, rendkívül olvasmányosan és szórakoztatóan mutatja be, hogy hogyan lett az 1950-es évek puritán traktoroslányaiból a '80-as évekre nyugatorientált, szexualizált trendi nő. Magyari Hajnalka a Rákosi-korasztól a Kádár-kor végéig veszi végig a nőkép és női szépségideál változásait. A könyvet mindenkinek ajánlom, akit a nőideálok történelmi áttekintésén túl érdekelnek az arcápolási rutinok és az, hogy miért voltak régen annyira rákattanva a nők a tupírra.

Gyertek, lányok, traktorra!

A könyv szerzője mindenekelőtt azt tisztázza, mi a különbség a nőkép és a női szépségideál között, ugyanis a kettő nem pontosan ugyanazt jelenti. A szépségideál a külsőségekről szól, míg a nőkép az ideológiákról, amelyeket jellemzően a kor – természetesen – férfi politikusai találtak ki és alakítottak.

„A szépségideál az a tökéletesnek feltüntetett hús-vér nő, akit az aktuálisan szépnek kikiáltott külső szépségjegyek jellemeznek, a nőkép viszont sokkal inkább az elfogadtatni kívánt női szerepeket (anya, feleség, dolgozó nő stb.) testesíti meg” – írja Magyari Hajnalka a könyv elején.

Míg az ötvenes években az Egyesült Államokban uralkodó fogyasztói kultúra alapján az amerikai álom megtestesítője az ultrafeminin nő volt, addig a szovjet blokkban épp a folyamat ellenkezője zajlott, és a férfival látszólag egyenjogú, erős fizikumú, dolgozó nők ideálját építették ki. Míg Amerikában a nők gyöngysorral a nyakukban, otthon gyerekeiket nevelve steakkel várták haza dolgozó férjeiket, addig a magyar nők a szocializmust építették a társadalom hasznos tagjaiként. A szerző szerint azonban a korszellem mindkét modellje egy-egy szupernő alakját álmodta meg, csakhogy mindkét nő ideálja megvalósíthatatlan volt.

Mindennek hátterében az állt, hogy az ötvenes évek foglalkoztatásipolitikája erőszakosan toborozta a nőket a férfi típusú munkákra, többek között a mezőgazdaságba. A háttérben az állt, hogy a férfiakat elszippantotta a falvakból az iparosítás, valakinek viszont meg kellett művelnie a földeket. Ennek érdekében 1949-52 között erős propragandahullám indult, ami elsősorban a mezőgazdaságban jártas, falusi lányokat célozta. Ennek a propagandának lett a szlogenje: Gyertek, lányok, traktorra!

A plakátokon pöttyös fejkendős, életvidám traktoroslányok szerepeltek, akik a Rákosi-kor ikonikus kommunista nőideálját testesítették meg.

Csakhogy bármennyire is volt erős az erre irányuló propaganda, a vidéki konzervatív felfogásba nehezen épült be, hogy egy nő férfias munkakört töltsön be és „megülje a traktort”. Ráadásul a traktor rázásától sok nőnek lett nőgyógyászati problémája, többen akár meddővé is váltak.

Természetesen nemcsak a traktoros lányok építették a szocializmus dolgozó nőképet, hanem minden nő, aki üzemekben, gyárakban sőt akár bányákban dolgozott. A dolgozó nők képének megfelelően alakult a nőideál is, ami az addigi vékony manökenekkel szemben a stramm munkásnőket részesítette előnyben. A nőképet a sajtópropaganda, többek között a Nők Lapja is igyekezett formálni. Így:

„A nőideál szerencsénkre megváltozott. Nem kötelező már nádszál karcsú, légies tüneményként járkálnunk a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek nem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajoló telt fiatalasszonyoknak, jól felépített stramm nőket szeretünk látni a darun , az sem baj, ha SZIT kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.”

A keleti blokk a változatlanságra törekedett, sőt egyenesen arra, hogy felszámolja a divatot, és mindezt radikális puritanizmussal ideologizálta meg. Viszont ha valaki mégis követte a divatot, azt a burzsoá csökevényének titulálták és dísznőnek hívták. Miközben nyugaton tombolt a Marilyn Monroe-láz, addig a magyar nők jóval visszafogottabbak voltak: csak rúzsozták magukat és pirosra festették a körmüket. De ez is épp elég volt ahhoz, hogy kitűnjenek a tömegből és rendszerellenes magatartás gyanújába keveredjenek.