„Olyan, mint egy illegális rave, csak egy úszómedencében”
A legutóbbi Verzió dokumentumfilmfesztiválon akadt egy kakukktojás, a The Stimming Pool című film. Hogy valami szokatlanról van szó, az már a leírásból is kitűnik: „A The Stimming Pool egy kísérleti, helyenként fantasztikusnak nevezhető hibrid játékfilm, amelyet egy autista művészekből álló kollektíva, a Neurocultures Collective és Steven Eastwood filmrendező közösen készített.” Mi indokolhatja egy „hibrid játékfilm” szerepeltetését a valóság bemutatására vállalkozó filmfesztiválon?
Talán épp a valóság bemutatásának problémája. A film megértéséhez azt kell megérteni, hogy nem mindenki ugyanúgy ért meg mindent. Ha a valóságot szokványos, dokumentarista eszközökkel tálaljuk, az is egyfajta valóságértelmezés, amely a többségi társadalom által kialakított és elfogadott módon közvetít eseményeket, helyzeteket és élettörténeteket.
Éppen ezért érdekes a The Stimming Pool, amely a szokványostól eltérően nem egy neurotipikus által készített film neurodivergens személyekről. Itt autisták mutatnak meg autistákat. Ezt pedig csak a szokványos dokumentarista keretek szétfeszítésével, felforgatásával tehetik meg, hiszen a valóság egyszerűen máshogy jelenik meg egy neurodivergens számára. Máshogy fogadja azt be, máshogy ad neki értelmet, máshogy lép kapcsolatba vele. Így egy autista látószögből készült film is máshova helyezi a hangsúlyt.
Lefordíthatatlan cím
A stimming kifejezés olyan ismétlődő fizikai vagy vokalizációs tevékenységekre utal, amelyekkel a gyerekek, az autisták vagy más idegrendszeri zavarral bírók saját magukat stimulálják annak érdekében, hogy megnyugtassák magukat. Ilyen tevékenységnek minősül például a dalolászás, kézcsapkodás, körömrágás vagy tárgyak repetitív mozgatása. A pool szó a medencén túl utalhat egy adott területnyi állóvízre, ami általában természetes módon alakul ki, egy zubogó folyó csendesebb területére vagy gát feletti vízmennyiségre is.
A filmben a stimming jelensége több jelenetben is kulcsszerepet kap. Először akkor, amikor az egyik szereplő, Andrea Spisto egy szellemileg és fizikailag is kimerítő nap után hazaérkezik, ahol hangokat ad ki és teljes testével mozgásokat végez. Hasonló jelenet, mikor a film vége felé Spisto próbál elaludni: annyi impulzus érte a napja során, hogy képtelen feldolgozni őket. Visszafogottabban, de hasonló módon végez az ágyában fekve fizikai és vokalizációs tevékenységeket. Érzelmei a tetőfokára hágnak és sírva azt mondogatja magának: „Nem, te vagy a halott.”
Első nézésre ezeknél a jeleneteknél a neurotipikus néző úgy érezheti, hogy nincs joga ilyen sebezhető, intim pillanatokat néznie. Mégis mindenkinek lehetnek kapcsolódási pontjai, hiszen mindenkinek megvannak a saját praktikái, eszközei arra, hogy hogyan vezesse le a mindennapokban ért lelki sérüléseket, fizikai nyomást a társadalomban „normálisként” elkönyvelt megoldásokkal.
A medence rendre fel-felbukkan, de csak a film végére nyer értelmet. Sam Chown Ahern, a film egyik szereplője, egyben készítője egy stimming poolra, mint „biztonsági zónára” vágyik, ahol az ismétlődő mozgások, hangok a neurotipikus tekintet hiányában nem furcsának vagy kényszeresnek, hanem felszabadítónak, önazonosnak hatnak. A film is értelmezhető egyfajta stimming poolként, ahol a neurodivergens viselkedés a neurodivergens operatőri tekintetben egyszer csak felszabadul a társadalmi tekintet nyomása alól.
A cím az utolsó jelenetben realizálódik. Itt az autisták összegyűlnek egy üres medencében, ahol a fentebb említett mozgásokat közösen végzik, mindenki a saját zenéjére. A szereplők behozzák a rájuk jellemző mozdulatokat, hangokat, ezzel megtöltve az üres medencét.
Fiktív vagy valós történet?
A formabontó és a dokumentarizmus alapvetéseit megkérdőjelező elbeszélésmódból fakadóan a történet közel sem egyértelmű. Megismerünk több autistát, főszerepben az autista művészekből álló Neurocultures Collective művészeit, akiknek az alkotásaik beszűrődnek, alakítják a film narratíváját, létrehozzák és fenntartják a filmet, tehát: a filmet is alkotják. Ez fontos, mert ez a fajta reflexivitás szintén megvilágítja a klasszikus dokumentarizmus egy gyakran elfelejtett aspektusát, miszerint konstruált valóságot közvetít.
A film első jeleneteiben Robin Elliot-Knowles-t látjuk, aki fest, rajzol, animál, központi témái pedig az interszekcionalitás, a posztkolonializmus és a transzneműség. Ezek a témák nem is annyira kerülnek elő a filmben, kurátori tevékenysége viszont annál inkább: Elliot-Knowles a B-Movie Fan Club számára kutat újabb meg újabb elveszett/kultikus horrorfilmeket. A filmklubos közönségben láthatjuk Dre Spisto, szintén autista multidiszciplináris művészt. Ő a film talán legtöbbet mutatott szereplője, hétköznapi, külvilági élete erős kontrasztban áll otthoni életével. Egy jelenetben ugyanis hazatérte után elkezd különböző hangokat kiadni, miközben végig vonaglik a házán.
Hogy ez mennyire performatív, kérdéses. Mindenesetre a filmcímbe emelt cselekvéséhez, a stimminghez elég hasonló. A stimming más formáival is találkozunk a film során, amivel az alkotók szokatlan, a szimbolikus értelem helyett zsigeri szinten teremtenek filmnyelvet. Mondhatnánk, hogy a narratíva helyett érzeteket dokumentál, ez azonban annyiban nem volna igaz, hogy mégiscsak él a tudatos narratíva építéssel. Nem beszélve arról a gesztusról, ami magát a film létrejövetelének újszerűségét tudatosítja:
Sam Chown Ahern, a kollektíva egyik tagja ugyanis a film elején orvosi vizsgálatra megy, ahol úgy kell felvételeket néznie, hogy a gép közben követi a szemmozgását. A levetített felvételek egybeúsznak a filmmel, tulajdonképpen itt ismerjük meg először Dre Spisto-t. Ezekben a jelenetekben, majd később a film számos másik pontján a képernyőn meg-megjelennek a szemmozgást jelző pöttyök és vonalak, ezzel is tudatosítva a nézőben nézői pozícióját. Újabb szubverzív eszköz, amely a dokumentumfilmek a valóság kisajátítására tett kísérleteit tünteti fel új színben.
Több hasonló eszközt alkalmaz még a film: a különböző terekben – kocsma, természet, iroda – készült állóképeknél érzékeny mikrofonokat használtak, amelyek minden hangot egyszerre fogadnak be. Ez ismét az autizmus egy jellemző aspektusának dokumentációja, miszerint az autizmussal élők sokkal érzékenyebbek a zajokra, mert nehezebb kizárniuk azokat, így a forgalmas helyeken eltöltött hosszabb idő frusztrációhoz vezet. A dokumentumfilmes eszközök a neurodivergens emberek szemszögéből történő újragondolásáról a film egyik készítője, Georgia Kumari Bradburn itt írt bővebben.
A film szereplői azt a helyet keresik, ahol meg- és kiélhetik magukat. Ahol furcsa vonaglásukról nem ír senki szenvedésként, furcsa vonaglásként. Mindez a filmben is megvalósul, a már említett stimming pool, a nagy önstimulációs medence képében. Maga a film is egy képletes stimming pool, ahol a stigmatizált viselkedésmód az autista operatőr lencséjében, az autista szerkesztők, vágók és filmrendező személyében feloldódik, és elfogadást nyer.
Ismerősök lehetnek ezek a helyek a neurotipikus emberek számára is. Zenével megtöltött terekben testek mozognak szabadon. Techno, révpartik, fesztiválok, táncházak: terek, ahol nem furcsa furcsán mozogni. A stimming pool is egy ilyen hely, és mivel Magyarországon is vetítették, a magyar közönség is felteheti magában a kérdést: vannak-e ilyen tereink, és ha vannak, nyitottak-e ezek a terek? Ki kell-e egyáltalán nyitni őket, hol vannak a nyitás határai, és miért zárunk ki egyeseket?
Gyerekcipőben
Magyarországon hivatalosan a lakosság egy százaléka, körülbelül 160 ezer ember él autizmussal. Ez persze csak becsült adat, pontos statisztikai mérés még nem született az országban. Már csak azért is nehéz mérni, mert nagyon sokan vannak, akik annyira a spektrum szélén helyezkednek el, hogy csak enyhébb tünetek formájában jelentkezik náluk az autizmus. Ők nagyrészt nem ismerik fel a tüneteket, amelyek nem gátolják mindennapi működésüket, ezért nem mennek diagnózisra. De vannak olyanok is, akik anyagi, családi vagy földrajzi helyzetük miatt nem engedhetik meg maguknak a vizsgálatot, ezért ők is kiesnek a számításból.
Magyarországon a kilencvenes években még nem voltak tisztában az autizmus mint fogalom jelentésével. Azóta javult a helyzet mind a szakmai tudás, mind a társadalmi befogadás terén. Mindezek mellett viszont a szakápolásra jelentkezők száma több mint kétezer fő, és a várólista nagysága folyamatosan csak nő.
Hazánkban alapvetően kevesen beszélnek az autizmusról. Több kisebb, lokális alapítvány is létezik, melyeket főként szülők hoztak létre annak érdekében, hogy segítsenek a saját közösségükben. Az egyik ilyen az Együtt az Autistákért alapítvány, amely ezeket a kezdeményezéseket szeretné széles körben, professzionális keretek között kiterjeszteni.
Az alapítvány igyekszik a témát bevezetni a közbeszédbe. Az egyik legnagyobb problémát az ellátórendszer korlátai jelentik: területi lefedettségét tekintve Budapesten és környékén még vannak intézmények, azonban a fővárostól távolodva egyre több az akadály. Az egyik ilyen korlát lehet a számukra megfelelő szabadságfokot biztosító helyek és terek elérhetősége.
A The Stimming Pool az ilyen terek megteremtésének fontosságára hívja fel a figyelmet. Műfajidegen audiovizuális eszközökkel mutat be egy, a dokumentumfilmektől idegen érzékelést. A több azonosulási pontot adó, olykor feszültségkeltő, máskor pedig nyugalmat, biztonságot sugárzó képsorok be-berántják, egyben önreflexióra késztetik a neurotipikus nézőt: kinek a valóságát látjuk, amikor dokumentumfilmeket nézünk?
Írták: Horváth Zsolt és Bódog Bálint. Az esszé eredetileg az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatóinak közös munkájának eredménye a Verzió emberi jogi dokumentumfilm fesztivál köré szervezett szemináriumon.