„Ami igazán érdekes, az az, hogy a nézők felfedik a bennük meglévő előítéleteket”

Adott egy nő és egy férfi, két befolyásos házas ember. Ami biztos, hogy ez a két ember néhány hónappal a szakításuk után véletlenül találkozik az utcán, majd felmennek a férfi lakására. Ami ezután következik, arról mást állít a két fél. Viszont a történtek után néhány nappal a nő feljelenti a férfit, szexuális erőszakkal vádolva őt. A büntetőperben egy állítás kerül szembe egy tagadással: a nő ezt mondja, a férfi valami mást. Erre utal Ferdinand von Schirach darabjának eredeti címe is: Sie sagt. Er sagt. És hogy kinek van igaza? Hát, az nem derül ki.

Az itthon Nyílt tárgyalás címmel bemutatott előadás rendezője Székely Kriszta, aki 2015-ben szerződött a Katona József Színházba, 2021 óta a Művészeti Tanács tagja, és indul az idén esedékes igazgatói pályázaton. Néhány éve a torinói színház nemzetközi rezidenseként Olaszországban is rendez.

444: „Egy jogállamban valaki bűnösségéről vagy ártatlanságáról nem az újságokban, a televízióban, a közösségi médiában vagy internetes fórumokon döntenek. És nem is minisztériumi folyosókon” – hangzik el a darab végén. Azt éreztem, hogy félrevisz ez a mondat, hiszen ennél a történetnél speciel tökmindegy, hogy jogállamban élünk-e, vagy sem, mivel nincsenek objektív bizonyítékok, amelyekből kiderülne, mi történt a lakásban. Vagyis kizárólag hitbéli döntést hozhat a néző, előzetes sztereotípiái, berögződései alapján dönti el, hogy kinek hisz.

Messziről kezdem a választ. Azért választottuk ezt a darabot Szabó-Székely Ármin dramaturggal, mert úgy éreztük, nagyon sok rétege van. Ez nem irodalmi választás, másféle színház. A nézők többnyire eldöntik, kinek hisznek, csatlakozni akarnak valamelyik „táborhoz”, és ennek mentén felsejlik, hogy milyen előítéletek munkálnak bennük, milyen – akár téves – képzetek befolyásolják őket, amelyekről talán nem is tudnak. Éppen ezért nagyon leleplező bárkivel beszélgetni az előadás után, és ez is volt a cél, hogy a nézők kénytelenek legyenek szembesülni mindezzel. De vannak egyéb elgondolkodtató rétegei is a történetnek: a személyes határok, a szerelem szélsőségei, a szexualitás beidegződései, másrészt a nyilvánosság, a cancel culture, a nemek harca, a jog lehetőségei és korlátai. Ezért is van ott az a néhány mondat a darab végén.

Szerintem a nézők 99 százaléka azt fogja gondolni, hogy ez a ti szövegetek.

Pedig a német szerző sorai, nem mi raktuk bele. Van olyan rétege is ennek a szövegnek, amely arra fókuszál, milyen aprólékos részletességgel kell vizsgálni egy ilyen kérdést, ha fel akarunk tárni minden részletet, körülményt, még akkor is, ha vannak olyan helyzetek, amikor az igazság egyszerűen nem megismerhető.
De a tegnapi előadáson például beletapsoltak ebbe a pár mondatba a végén, szóval bekövetkezett, amire utaltál: az a szó, hogy jogállamiság, automatikusan benyom egy gombot, a magyar néző rögtön a magyar állapotokra gondol. Miközben a szerző azt akarja hangsúlyozni, hogy vannak kérdések, amelyekben maga az igazságszolgáltatás is tehetetlen, és nem tud a történet végére jutni, de akkor is van egy rendje az igazság vizsgálatának.

Vagyis néha akkor is döntéseket kell hozni, amikor nem megismerhető az igazság?