Krimi a zsinagógában

Látszólag minden adott ahhoz, hogy A bábjátékos megszólaljon a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Gilles Ségal darabját a Holokauszt 80 emlékév tiszteletére január 27-én, az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulóján mutatják be a Csokonai Nemzeti Színház és a Maladype közös produkciójában. Ha valakinek volna kétsége a téma aktualitásával kapcsolatban, a kimért utasításokkal kísért fémdetektoros beléptetés színházidegensége emlékeztetheti, hogy a gyűlölet és a félelem e történelmi távlatból is velünk maradt.

A történet középpontjában álló bábjátékos pedig nem kisebb traumával küzd, mint hogy sonderkommandósként többek között várandós felesége holttestének elégetésére kényszerítették.

A felújított zsinagóga szakralitást sugárzó tere, az emléknap hangsúlyozása és az eseményt felvezető rabbi beszéde már önmagában is megteremt egyfajta ceremoniális hangulatot, amit a bábjátékos-tematika révén tovább fokoz a darab színház a színházban struktúrája. A társadalmi, történelmi és színházi keretre való reflexió gazdagíthatja is az élményt, de idézőjelbe is teszi a színpadon zajló eseményeket, eltávolítva azokat érzelmileg a nézőtől. A múlt tragikuma és a megemlékezésekhez kapcsolódó tanult komolyság pedig inkább akadálya a befogadásnak. Emellett mintha maga Ségal sem tudta volna eldönteni, hogy belső történésekre fókuszáló monodrámát, történelmi krimit, görögös tragédiát vagy filozófiai művet akar-e írni, végül mindenből jutott egy kicsi a darabba, fokozva a megértésre vonatkozó intellektuális erőfeszítést. Csakhogy a felvetett kérdések önmagukban nem elég izgalmasak ahhoz, hogy lélektani háttér nélkül lekössék a figyelmet.

Samuel Finkelbaum tragikomikus élete, szól az alcím, de ugyanannyira hiányzik az előadásból a komikum, ahogy az azonosulás lehetősége miatt az átélhető tragikum.

Mondhatjuk, hogy hiszen a humort már maga a téma is kizárja, de a jelzőben rejlő ígéret éppen azt sejteti, hogy a szerző és Balázs Zoltán rendező képes a lehetetlenre: befogadhatóvá oldani a befogadhatatlant. Ennek mára már önálló hagyománya van a holokausztot feldolgozó művek között, és nem feltétlenül számít erősebb tabunak, mint az ábrázolhatatlan ábrázolása, az elképzelhetetlen átélhetővé formálása.

A színpadkép nem annyira báb-, mint inkább kabarévilágot idéz vörös fényeivel, csillogó strasszokkal kivarrt jelmezeivel, a bábot megjelenítő táncossal és a mikrofonba búgó énekesekkel. Majdnem monodrámát hallunk, szinte folyamatosan a címszereplőt alakító Kiss Gergely Máté beszél, miközben Újhelyi Kinga és Mercs János énekkel kíséri szófutamait. Elise Paris Turco táncosa Finkelbaum bábjaként jelenik meg, egyben némaságra kárhoztatott szellemalak. Tátogása mellett időnként dalra fakad, kiáltást hallat, ettől néha nehéz az életre keltett halott anyag fölötti csalóka bábjátékosi hatalom megtestesítőjének látni. Túlságosan eleven, az érzékek számára besimul a többi szereplő közé, csak a tudat jelzi, hogy ő más, a hiány maga.
Kiss Gergely Máté neurotikus megszállottként festi meg Finkelbaum figuráját: az egykori bábjátékos, aki egy koncentrációs táborból menekülve Berlinben rejtőzik el, még évekkel a háború vége után is abban a tudatban él, hogy ha kilépne az utcára, letartóztatnák a nácik. Folyamatos, hadaró körülbeszélését sokáig a félelemnek, a poszttraumatikus stressznek tulajdonítjuk, mintha irtózna a csendtől, amelyben emlékei megrohanják.

Ugyanakkor művészként ez a beszéd egyben alkotófolyamat is, amelynek célja egy mű létrehozása. De feldolgozható-e az őrület bármilyen alkotásban, és ellenállhat-e neki bárki a művészet segítségével? Vagy éppen az őrület volna a kényszeresen fenntartott menedék, amelynek fizikai megtestüsélése a soha el nem hagyott szoba? És amely éppolyan önbecsapás, mint a háború végének tagadása, mert a mélyben a tudat pontosan jelzi az elviselhetetlen valóságot? Ennek körüljárása önmagában is elegendő lenne egy előadás témájául, de ezúttal ez csupán egy a sok felvetett kérdés és gondolatkör közül. Feleségét megelevenítő bábjának irányítása, a helyettebeszélés egyszerre az alkotó ember természetes reakciója a gyászra, és egyben az istent játszó bábművész hübrisze, a lehetetlent is megengedő, passzív teremtőből kiábrándult kiválasztott bosszúja. Mindezt tovább bonyolítja a túlélő önvádja, csillapíthatatlan bűntudata, a kényszerasszisztálás traumája.

De nemcsak a lelki mozgatórugók, a történet és a színpad valóság-illúzió játéka is végtelenül szövevényes. A panzió tulajdonosnője időről időre vendéget hoz Finkelbaumhoz, hogy segítségével meggyőzze róla: a háborúnak vége. Az orosz katonát, az amerikai katonát és az orvost ugyanaz a színész, Mercs János alakítja. Mire elfogadnánk, hogy jelmeztől függően ő más és más személy, Finkelbaum szembesíti a tulajdonosnőt, hogy tisztában van vele: mindhárom idegent ugyanaz játszotta.

Eddigre már a néző sem tudja, hogy melyik színpadi jelzést kell észrevennie, és melyiket nem, hogy mi a történet valósága, és mi az illúzió.

Tehát Finkelbaum lehet őrült, aki ugyanannak lát három különböző férfit, de az is lehet, hogy átlát a tulajdonosnő mesterkedésein. Egy ponton az éppen aktuális idegen be is ismeri, hogy ő valójában egy nyomozó, aki bujkáló nácik után kutat, és azzal vádolja meg Finkelbaumot, hogy csak menekült zsidónak adja ki magát, valójában azonban a bábművész identitását felvevő háborús bűnös. Ez a verzió azért is különösen érdekes, mert a saját elmondása szerint fantasztikus bábművész Finkelbaum kétszer is előad egy-egy pantomimjelenetet, nekem viszont egyszer sem sikerül követnem, hogy milyen láthatatlan eszközökkel milyen cselekvéssort kivitelez. Ez talán csak a bemutató körüli kiérleletlenség, de a krimi szempontjából rögvest bizonyítéknak hat.

Csak hát kérdés, hogy tényleg kriminalisztikai, és nem pedig lélektani-filozófiai értelemben akar-e arról szólni ez az előadás, hogy ki a bűnös és ki az áldozat, és hogy mit jelent normális és abnormális egy őrült világban.

A Csokonai Nemzeti Színház Debrecen, a Maladype Színház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége közös produkciója