„A legtöbb skatulyát az ember magának kezdi el létrehozni”

Hogy is volt az a mese az önmagukat kiherélő hódokról? És a bosszúálló ganajtúró esete a sassal? Olvastunk mi ilyet Aesopusnál? Aiszóposznál, Aisóposnál, Ezópusnál vagy Ezópusznál? És mi jut eszünkbe az athéni demokrácia hanyatlásáról vagy az Európába betörni készülő perzsákról?

A független szcénából ismert rendező, Fábián Péter az Örkény Színház színpadán is bemutatkozott. Antik stand upba ágyazott aktuál-kabaré, didaktikus táncdalest –így látja munkáját A nyúl füle szerzője, aki egy zenés revüben gondolta újra a klasszikus meséket.

444: Az elmúlt időszakban többnyire komédiákat rendeztél. Nem félsz attól, hogy bekerülsz „a vicces csávó” skatulyába?

Fábián Péter: Ösztönösen vonzódom a szatírához, sokszor a komikumon keresztül tudom legjobban kifejezni magam. Addig nincs is baj, ameddig a humor eszköz valaminek a szóba hozásához – a gond ott kezdődik, amikor a vicc maga a cél. Akkor könnyen válik modorrá, üres hatáselemmé, amit jó indulattal lehet stílusjegynek is nevezni, de valójában csak a közlésvágy hiányát elfedő ügyeskedés.

Előfordul, hogy efféle ügyeskedésen kapom magam, és olyankor igyekszem még időben korrigálni, és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy miről is akarok beszélni egy-egy előadás kapcsán. Ha nincs pontos válasz a „mit” kérdésére, akkor kontrollálatlanná válik a „hogyan”, ami nálam a komikum túltolását jelenti. Veszélyes terep, mert könnyen lehet vele sikert elérni, ami sokszor önbecsapást eredményez.

Az a tapasztalatom, hogy amikor csak a forma marad, akkor a skatulyázás is felgyorsul. Azt hiszem, a legtöbb skatulyát az ember magának kezdi el létrehozni. Ezt megelőzni, illetve kitörni belőle szerintem úgy lehet, ha az ember őszinte magával, és újra meg újra megkérdőjelezi a saját paneljeit, akkor is, ha működnek. Ez nekem is egy állandó küzdelem saját magammal.

Ezt a küzdelmet hogyan befolyásolja, hogy az utóbbi években leginkább kőszínházakban dolgozol?

Nagy váltás ez a korábbi, független léthez képest. Óhatatlanul előtérbe kerültek olyan szempontok, amelyek korábban kevésbé voltak fontosak. Ott vannak a nézői elvárások vagy a bérletrendszerből fakadó dolgok, és persze a fenntartói követelmények, amelyek hatással vannak az alkotói munkára is. Nagy felelősség, ha én vagyok a „szórakoztató próza” az adott évadban, hiszen egy szórakoztató előadásnak hoznia kell a remélt magas nézőszámot. De nem szeretném, hogy ez a nyomás maga alá gyűrje a kreatív energiáimat és az alkotói szabadságom.

Másfelől az a meghatározó élményem, hogy a kőszínházi struktúra rengeteg új lehetőséget is jelent, amelyek nagyon is lázba tudnak hozni. Most például az Örkényben egy két felvonásos revü-előadást csinálhattam dalokkal, tánccal. Nekem még soha nem volt ekkora vállalásom, óriási csapatot kellett összetartani.

A végeredményből úgy tűnik, A nyúl füle nagy egymásra találás a dalszövegeket író Parti Nagy Lajossal, mintha egy srófra járna az agyatok.

Már gimis koromban is faltam a verseit, a munkái a kezdetektől inspirációt jelentettek. Az alkotófolyamat egyébként úgy nézett ki, hogy maratoni zoom beszélgetéseket folytattunk Lajos mellett Dargay Marcell zeneszerzővel és Gimesi Dóra dramaturggal. Én összeválogattam a meséket, kialakítottam a sorrendet, és mindegyikhez volt egy alapötletem, hol egészen részletes, hol csak vázlatos. Ezeket rágtuk át és fejlesztettük tovább együtt. A fókuszban legtöbbször az állt, hogy megtaláljuk egy-egy mesében azt a pillanatot, amikor az állatszereplő dalra fakad. Ezeket a dalhelyzeteket pontosítottuk, hogy aztán Lajos el tudja kezdeni a dalszövegírást, majd Marci a zeneszerzői munkát. Persze nem voltunk ilyen vaskalaposak, bátran ötleteltünk, tanácsokat adtunk egymásnak a másik szakterületén is. Kis kulisszatitokként elárulom például, hogy van olyan prózai jelenet, ami nyomokban Parti Nagy Lajost tartalmaz, és fordítva: egy dalszövegbe én is belekotnyeleskedtem.

Az előadásban jó néhány kikacsintás van a jelenre, a konferanszié szövegében különösen. Az ilyesmi nyilván sokunk számára szolgál egyfajta szelepként a társadalmi feszültségek levezetésére, de jó-e az, ha egy darab ennyire ráépül a napi aktualitásokra?

Nekem az volt a legfontosabb, hogy itt és most ez a darab érvényesen megszólaljon, és dilemma volt, hogy ezt az áhított érvényességet szolgálja vagy gátolja a direkt hangvétel. Végül úgy döntöttünk, hogy nem fukarkodunk a didakszissal, aminek két fő oka is van: egyrészt a kiindulópontként szolgáló állatmesék műfajukat tekintve példázatok. Rövid, frappáns tanmesék, amelyek eleve megkövetelik az egyértelmű fogalmazást.

Másfelől a sok kikacsintás a jelenlegi politikai-társadalmi helyzetre izgalmas párbeszédbe került a darab antik keretével, a revü-est házigazdája ugyanis maga Aesopus, aki afféle antik stand upba ágyazott konferanszokkal vezeti fel a mesékből szárba szökkenő jeleneteket. Ezek a több ezer éves sztorik a rabszolgaságról, az athéni demokrácia hanyatlásáról és a perzsák Európát fenyegető közelségéről történelmi távlatba helyezik az aktuál-kabarét.

Erről jut eszembe: sok évvel ezelőtt a k2-vel csináltunk egy előadást a Stúdió K-val koprodukcióban Brecht Rettegés és ínség a harmadik birodalomban című darabjából. Sötét kabaréként fogtuk fel, pedig a szöveg a fasizálódó Németország hétköznapjairól szól. Már Hitler hatalomra jutása után született, konkrét nevekkel, címekkel említ mindent és mindenkit, és mégis egészen vérfagyasztóan működött 2018-ban is. Ki tudja, ha 100 év múlva valami elvetemült színházcsináló előbányássza A nyúl fülét, akkor új értelmet kaphat ez a mai direktség egy más kontextusban, eltérő történelmi korban.

A zseniálisan tömör mesék között vannak kevésbé ismertek is. A csonkafarkú rókáról szóló például, akinek levágta a farkát a csapda, és egészen lenyűgöző módon veszi rá a többieket, hogy ők is megváljanak a saját farkuktól.

Ez az eredetiben egy három soros mese: a rókának levágta egy csapda a farkát, ezért javasolta a többieknek, hogy ők is szabaduljanak meg a farkuktól, de ők kinevették. Itt a vége, fuss el véle. Ehhez képest a mi verziónkban egy egész mozgalom kerekedik a dologból, a csonkafarkú róka egy körmönfont dalban meggyőzi a többieket, hogy a rókafaj felemelkedésének záloga az, ha minden róka levágja a farkát. A végén kiderül, hogy az egész csak átverés volt, üres propaganda, de addigra már nincs visszaút, a farok nem nő vissza. De akadnak itt más gyöngyszemek is: ott van például az önmagukat kiherélő hódok meséje vagy a bosszúálló ganajtúró esete a sassal, és persze a címadó mese, A nyúl füle, amely megejtő tömörséggel beszél a kis ember és a hatalom viszonyáról. Ezek a mesék igazi csemegeként váltogatják egymást az olyan klasszikusokkal, mint A tücsök és a hangya, A róka és a holló vagy a más tollával ékeskedő csóka, amelyeket persze szintén továbbgondoltunk.

Gondolom, az Örkényben is ez volt az idei szórakoztató darab. Persze zenébe csomagolva sok mindent könnyebb elmesélni.

Eredetileg három, engem foglalkoztató darabötletet küldtem a színháznak, amelyek közül A nyúl füle volt az egyetlen könnyedebb javaslat. Erre esett a vezetőség választása, és aztán kiderült, hogy ebben az évadban ez lesz „a” szórakoztató előadás az Örkényben. Egyébként én nem értek a zenéhez, ezért is volt nagyon fontos Dargay Marci jelenléte, akivel a zenéről mint dramaturgiai tényezőről is együtt gondolkodtunk. Izgalmas kaland volt, még sosem dolgoztam olyan előadáson, amelyben ennyire meghatározó lett volna a zene.

Három év telt el azóta, hogy a k2-ből kilépve új életet kezdtél. Kívülről sikeres menetelésnek tűnik az utad: a Szegedi Nemzeti Színház egyik művészeti vezetője vagy, most pedig bemutatkoztál az Örkényben. Belülről is van egy ilyen révbe érés-érzésed?

Én nem hiszek a révbe érésben, sőt, szakmailag attól félek a legjobban, ha azt érzem, minden a helyén van, mert akkor biztos, hogy átverem vagy elaltatom magam. Szóval ha nem is értem révbe azóta, de egy percig se bánom, hogy kiszálltam a k2-ből, és egy időre eltávolodtam a független szférától.

Az első években abszolút inspiráló volt ez a közeg, ott lettem az, aki most vagyok, de a vége felé már egyre jobban frusztrált a kilátástalanság és az egésznek a bezártsága. Rengeteg alkotói energiát felszabadított bennem, hogy ezt a döntést meg tudtam hozni. Valamiféle kalandvágy kezdett el bennem dolgozni, mindent ki akartam próbálni: tanítottam több helyen színész-mesterséget, színpadi szövegírást, rendeztem vidéki és fővárosi kőszínházakban, bábszínházakban, még sorozatot is írtam, és aztán jött a felkérés Barnák Lászlótól, hogy szálljak be a Szegedi Nemzeti Színház alakuló művészeti tanácsába, amire boldogan mondtam igent. Hatalmas tanulási lehetőség, hogy beleláthatok és beleszólhatok egy nagyüzemnek a működésébe, ugyanakkor olyan mértékű felelősséggel is jár, amit korábban még nem tapasztaltam. Ehhez igyekszem felnőni a mai napig. Összességében sok impulzus ér az utóbbi években, olykor már túl sok is.

A kiégés veszélye is fel-felbukkan, erre vigyáznom kell. Maximalista vagyok, vagyis állandóan elégedetlen, de közben ez a motorja annak, hogy bele merjek vágni új dolgokba.

A „független világ” nem hiányzik?

Ó, dehogynem! Az elmúlt időszakban szinte kizárólag nagy terekben dolgoztam sok színésszel, amit egyébként nagyon élveztem, de közben hiányozni kezdett az a fajta műhelymunka, ahogy a független szférában működtünk. A kísérletezés szabadsága, egy-egy próbafolyamat szertelensége. Legutóbbi független munkám az volt, amikor két éve a győri RÉV Színházzal dolgozhattam együtt. Egy pincében próbáltam négy színésszel, és előfordult, hogy hajnali egyig improvizáltunk és beszélgettünk. Ez azért egy kőszínházban csak ritkán tud megtörténni, már csak strukturális okokból is.

Persze ennek a szigorú szabályok szerinti működésnek sok előnye is van, minden sokkal jobban számon kérhető, kalkulálható és tervezhető. De tény, hogy nehéz megtalálni a közvetlen hangnemet a nagyszínpadok óriási tereiben, és sok energiát elvesz az olykor gigantikus díszletekkel való megbarátkozás is, amire kevés idő jut a főpróbahéten. Mókás, hogy most ezzel van bajom, miközben jól emlékszem, hogy függetlenként meg állandóan arról panaszkodtunk, hogy mikor tudunk már egyszer egy rendes díszletet álmodni, miért mindig egy üres térben dolgozunk négy reflektorral.

Lesz újra független rendezésed is?

Van egy felkérésem egy független csapattól, de most nem merek erről többet mondani, mert még nem hivatalos. Egyébként azt is nagyon élvezem, hogy különböző társulatokkal találkozom. Előtte tíz évig dolgoztam ugyanazokkal az emberekkel, aminek szintén vannak jó oldalai, de most borzasztóan szeretem ezt a változatosságot: megtalálni a közös hangot egy-egy társulattal, megfejteni a színészek működését, vagy legyőzni a saját megilletődöttségemet az Örkény nagy színészeivel szemben, például.

Nem vagy már zöldfülű pályakezdő, mégis zavarban voltál a munka elején?

Abszolút. Ez abból is fakad, hogy középiskolás korom óta rajongok ezért a színházért, nekem ez most olyan volt, mintha a Jurassic Parkba kaptam volna belépőt, ahol találkozhatok a nagy dinókkal: ezt is meg kellett tanulnom, hogy egy Csákányi Esztertől nem kell összecsinálni magam. Csodás élmény volt például vele dolgozni. Rengeteg mindent megtapasztaltam arról, hogy kinek hogyan lehet segíteni, ha valami nem megy, hogy hol van a pedagógia helye, és mikor kell erőből megoldani valamit. A legnagyobb kihívás az volt, hogy miképpen tudom összeegyeztetni a színészi és társalkotói ambíciókat a saját koncepciómmal. Igazi tanulóiskola volt ez a próbafolyamat ebből a szempontból is. De még ennél is nagyobb élmény és kihívás a szegedi színház: nekem most ott van a bázis, ahol közösen próbálunk meg társulatot építeni és érvényes színházat csinálni. Messze még a rév, de nincs okom panaszra.