„Úgy akarok táncolni, ahogy a Kovács Marci”

Aki egyszer is látta-hallotta Kovács Mártont hegedülni, egy életre megjegyzi a nevét és azokat az olykor végtelenül keserű, máskor féktelen, zabolátlan dallamokat. Gimnazistaként is nagy rajongója volt a kaposvári előadásoknak, azután néhány év múlva már a kaposvári színpadon hegedült. A neve összeforrt Mohácsi János előadásaival, és bár nemcsak zeneszerzője a daraboknak, de muzsikusként látszik is a színpadon, mégis kissé titokzatos figurája a magyar színházi életnek.

444: A zenéhez a táncon, konkrétan a néptáncon keresztül kapcsolódtál először.

Kovács Márton: És ezt, mint sok minden mást is, a szüleimnek köszönhetem, akik a székesfehérvári múzeumban kortárs művészettel foglalkoztak. Az egyik jó barátjuk, egyben kollégájuk, Pesovár Ferenc néprajzkutató volt, aki a múzeumban lakott. Én afféle múzeumi gyerekként sok időt töltöttem benn, mindig ott lébecoltam Franci körül. 5-6 éves lehettem, amikor kaptam tőle egy dorombot, és nem sokkal később ő vitt el az egyik első budapesti táncházba, a Fővárosi Művelődési Házba. Ott rögtön beültem a Sebő együttes mögé, és bátran dorombolhattam, a próbálkozásaim senkit nem zavartak. Amikor Székesfehérváron is lett táncház, oda is elkezdtem járni dorombolni, miközben apámék tanulták a táncrendeket. Egyik alkalommal mondtam Francinak, hogy szerintem én tudok táncolni. Felrakott egy lemezt a szobájában, és én elkezdtem csapkodni magam, amiben csomó ösztönösen megtanult lépés volt.

Merthogy dorombpengetés közben a táncolókat is figyelted.

Hát, persze. Ezen felbuzdulva Franci elkezdett tanítgatni, és elvitt a helyi felnőtt táncegyüttesbe is próbát nézni, mert akkor gyerekcsoportok még nem voltak a környékünkön. Egy idő után megkérdeztem, hogy nem állhatnék-e be én is, de addigra már – ahogy ott ültem – megtanultam a repertoár egy jelentős részét. Így kerültem bele ebbe az egészbe, és nagyon sokáig nekem a tánc volt az első.

De azután elkezdtél hegedülni.

Igen, és bár klasszikus hegedűt tanultam, azért próbálgattam azokat a dallamokat, amikre táncoltunk az együttesben. Le is buktam mindig a hegedű órán, hogy másképp fogom a hangszert, hiszen próbáltam utánozni a táncházi zenészeket. Adta magát a pályaválasztás is: Pécsre mentem ének-népművelés szakra.

Az fel se merült, hogy a szüleid szakmáját válaszd?

A pályaválasztással kapcsolatban eszembe jut egy este, amikor ácsorogtam próbára várva a fehérvári művelődési házban, ahol volt egy nagy színpad, súlyos függönyökkel. Akkor ott megállapítottam magamban, hogy a színpad egy titkos és nagyon vonzó világ. A szüleimre visszatérve, azért van valami, ami számomra is nagyon fontos, bár teljesen más pályán mozgok, mint ők, akik huszadik századi magyar művészettel foglalkoztak, de nemcsak a képzőművészet érdekelte őket, hanem a történeti, irodalmi, zenei háttér is. Ez a komplex látásmód – ami gyakran hiányzik a közgondolkodásból – számomra is meghatározó: az, hogy semmi nem önmagában van, a dolgok összefüggnek.

Az ének-népművelés szak után hogyan kerültél a pécsi Bóbita Bábszínházhoz?

A gyakorlótanítás alatt, a pécsi iskola tanárijában adtam fel, hogy valaha is általános iskolai tanár legyek, és nem a gyerekek miatt. Őket nagyon bírtam, de elijesztett az a sivár szellemi közeg, ami körülvett. Az egyetem óta szabadúszok, sose volt hivatalos munkahelyem, de mindig sok, különböző dolgot csináltam. Elkezdtem népzenét játszani a Zengő együttesben Pécsett, és közben 8 hónapot eltöltöttem Londonban és Amszterdamban mosogatófiúként kalandvágyból. Akkor találkoztam az ír zenével, és amikor hazajöttem, a barátaimmal csináltunk egy ír zenét játszó zenekart. Ezt a bandát hívta meg Sramó Gábor rendező az egyik darabjába muzsikálni a Bóbitába. De később azután más előadásokhoz is írtam zenét.

Sokféle eredetű muzsikát játszol a színdarabokban és a különböző zenei formációkban is, amelyeknek tagja vagy. Van benned vágy ennek a sokféleségnek a vegyítésére, egymáshoz közelítésére?

Messziről kezdem a választ: a 80-as évek második felétől 10-15 éven át sokat jártam Erdélybe, leginkább a tánc és a zene miatt: ott a helyszínen, élőben akartam átélni. Mérában, ami egy kis kalotaszegi falu, összebarátkoztam a Muszka-családdal, és egy lakodalom vagy keresztelő alkalmával Bözsi néni, a háziasszonyunk azt mondta nekem, hogy úgy táncolok, mint az ő Gyuri fia, aki a falu első táncosa volt. Először dagadt a mellem a büszkeségtől, de azután aludtam rá egyet, és rájöttem, hogy ez egyáltalán nem jó, mert én nem úgy akarok táncolni, ahogy Muszka Gyuri, hanem úgy, ahogy Kovács Marci, hiszen a tánc önkifejezési forma. Ugyanígy viszonyulok a különböző zenékhez is: megtanulom, és utána elkezdem használni a magam módján. Engem a tradíció tűpontos másolása önmagában nem érdekel. Tehát bármilyen eredetű zene is került az általam írt muzsikákba, bizonyos értelemben nem vettem tudomást a tradíciókról, és nem tiszteletlenségből, hanem mert úgy éreztem, tovább kell gondolnom őket ahhoz, hogy a sajátommá váljanak.

Miért pont ebből a hagyományból indulva akarod megmutatni, újrafogalmazni önmagad?

Abból főz az ember, ami adatott neki, és én nagyon meg vagyok elégedve azzal, amit kaptam. Ez az én anyanyelvem, amihez őszinte, öntudatlan odaadással tudok kapcsolódni. És hát óriási felelősség, hogy az ember mit kezd azzal, amit kapott.

Az élettörténetedre visszatérve, a pécsi bábszínházból már egyenes út vezetett a kaposvári színházba?

Nem feltétlenül, az odakerülésünk egy véletlennek köszönhető. Bezerédi Zoltán az egyik előadáshoz eredeti népzenét akart, és megkereste a Zengőt, amelynek tagjai között több kaposvári volt, ezért már hallott rólunk. Így kerültünk Kaposvárra. Annak az előadásnak a zenei vezetője Márkos Berci volt, akivel munka közben összebarátkoztunk, és akitől rengeteget tanultam. Neki semmi köze nem volt a népzenéhez, viszont a kortárs zene nagyon érdekelte. Úgyhogy a nyitányokban és a fináléban absztrakt zene szólt, közte meg autentikus parasztzenét játszottunk.

A Mohácsi Jánossal való találkozásod is Kaposvárnak köszönhető…

Ez jó néhány évvel a Bezerédi-féle előadás után történt, amikor hivatalosan már nem volt semmi dolgom Kaposváron, de gyakran lógtam a színházban, előadásokat néztem. Az egyik ilyen alkalommal, a büfében álltam a pultnál, amikor János megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem zenét írni neki.

Miből gondolta vajon, hogy jól fogtok tudni együttműködni?

János korábban annyit látott belőlem, amit a zenészbarátaimmal előadás után a büfében műveltünk: rengeteget muzsikáltunk a magunk és a társulat örömére. Alapvetően népzenét játszottunk, amiben én már akkor is szabadon garázdálkodtam. Kevertem a dialektusokat például, arra figyeltem csak, hogy egy dallam után melyik másik esne jól, tehát egy szatmári muzsika után széki csárdásba ugrottunk, és így tovább. Ahogy a kedv hozta. Ez a játékmód tetszett meg Jánosnak, aki zeneileg is érzékeny ember. Az első közös bemutatónk a Megbombáztuk Kaposvárt című darab volt, ami brutális élményt jelentett nekem, ott tapasztaltam meg először igazából a szabadság erejét és végtelen felelősségét.

Azóta több mint 20 év telt el, és rengeteg nagy sikerű előadást csináltatok együtt. Nagyon kell működnie a kémiának, hogy ilyen hosszan tartson egy munkakapcsolat. Gondolkodtál már azon, hogy mi a közös bennetek?

Nem tudom, a gondolkodásunk sok mindenben hasonló, talán a szabadsághoz való viszonyunk is. Erről egyébként az anyukám mondása ugrik be, aki 1985-ben járt először Amerikában, és azt mesélte, hogy ott olyan nagy szabadság van, hogy abba bele is dögölhetsz. Ez akkor nagyon megragadt bennem, és ezután kezdtem megtanulni, hogy a szabadság mekkora felelősséggel jár. János irtó nagy szabadságot ad a munkatársainak, a színészeknek is. Azzal együtt, hogy pontosan tudja, mit akar kezdeni egy darabbal, merre akarja vinni. De közben mindenki tehet más irányba is javaslatokat. És abszolút benne van a pakliban, hogy egyszer csak irányt vált egy készülő előadás azért, mert valakinek támadt egy zseniális ötlete. Kollektív alkotás zajlik rengeteg közös gondolkodással. Számomra ebben volt Kaposvár lényege, ahol az esti kocsmai életben fontos dolgokról is szó esett. Ezeknek a dumálgatásoknak persze sok hordaléka van, de ott fogalmazódnak meg a „nagy dobások” is. Persze szükség van valakire, aki mederben tartja a dolgokat. Ugyanezt csinálom én is a zenében. Ha zenekarral dolgozhatok, nem írok le minden hangot előre, mert irtó kíváncsi vagyok, hogy a többieknek mi jut eszébe. Lehet, hogy lesz egy sokkal jobb ötletük, ami akár teljesen más irányba viheti a dolgokat.

A mondataidból úgy tűnik, Kaposvár számodra a mindent meghatározó origó. Érezted azóta bárhol otthon magad?

Az Alföldi-féle Nemzeti Színház ilyen hely volt. Ott is folytatódtak a kaposvári öröm-zenélések a büfében. Egy ilyen éjszakai kocsmázáskor született meg például Lázár Kati egy egész felvonást visszamenőleg is meghatározó néma szerepe a Sárga liliomban. Ez a „munkaidőn túli élet” kulcsfontosságú a színházban. De ugyanígy találtuk ki annak idején a Csak egy szög végét a főpróbahét közepén. Nagyjából megvolt a legutolsó zene, de azt nem tudtuk, mit csináljon közben a társulat. És akkor éjjel egykor a kocsmában üldögélve valakinek eszébe jutott, hogy mi lenne, ha a társulat is zenélne. Oké, de hogyan. Erre mondtam, hogy lehetne dobolni a díszlet fadeszkáin. Éjjel fél 2-kor felrohantunk a színpadra, kipróbáltuk, hogy szólnak a deszkák. Fél 5-re értem haza, és 10-kor már ritmusképleteket gyakoroltunk 30 emberrel a díszleten. Ezek a pillanatok a legnagyobb ajándékok az életben.

link Forrás

Kaposvár és a Nemzeti is régen volt már. Az elmúlt időszakban leginkább Erdélyben dolgoztatok, nyilván nem véletlenül. Van most is ilyen „otthonszerű” hely?

Nekem az utolsó színházi otthonom a Nemzeti Színház volt. Azóta – bár voltak remek hangulatú próbaidőszakok – ez az akolmeleg sehol nem alakult ki, pedig elég sok helyen megfordultunk. Nyilván az állandó vándorlás is gátja annak, hogy valahol otthonra találjunk.

Több különböző zenei formációban is dolgozol a színházi zenélés mellett. A legismertebb közülük a Szakértők zenekar, ami azért kapcsolódik a színházhoz.

A Szakértők is Kaposvárból nőtt ki, mint annyi minden más. Most januárban volt pont a nagykoncertünk, ami egy év késéssel valósult meg, mert eredetileg a Csak egy szög bemutatójának 20. évfordulójára terveztük. Játszottunk sok közös darabból, de nem nosztalgiakoncert volt, mert bár már régen dolgoztunk ilyen sokan együtt, ám nekem olyan, mintha csak pár hónap telt volna el az utolsó előadás óta. Bennem ez az egész abszolút jelenidejű a mai napig, mélyen belém gyökerezett. A koncertre készülve lementem Kaposvárra próbálni az ott maradt pár színésszel: a velük való találkozás is olyan volt, mintha néhány hete váltunk volna el, miközben azóta kifehéredett a hajam. Ez is jól mutatja, hogy a közösségi létezés örök érvényű dolog.