Sajtból van a hód – ilyen lett az évezred kettes számú magyar sikerfilmje, a Hogyan tudnék élni nélküled?

Aki A-t mond, mondjon B-t is, ha nem teszi, következetlenséggel vádolhatják. Nem sokkal azután, hogy megnéztem a Futni mentem c. alkotást – miután megdöntötte a félrelépő miniszter rendszerváltás utáni nézőcsúcsát –, és írtam róla nem túl hízelgő újságcikket, a nyomában lihegő másik magyar sikerfilm, a Hogyan tudnék élni nélküled? is előzött, így a 90-es évekbeli Koltai–Kern-rekorder a hosszan tartó dicsőség után a harmadik helyre szorult. Apró és egyáltalán nem releváns nüansz: a Hogyan tudnék? két síkon futó történetének egyik szála a 90-es években bonyolódik.

A futásos-lihegős megfogalmazásokat a továbbiakban mellőzve (hiszen ebben a szövegben nem a már megcincált Herendi-, hanem értelemszerűen az Orosz Dénes-filmről lesz szó) rögzítem tehát: az ismert előzmények után nem tehettem mást, el kellett mennem moziba. Úgyhogy vásároltam jegyet (kifizetvén az árát és a plusz 120 forintos kényelmi díjat, ennyibe kerül fejenként, hogy kevesebb mozipénztárost kell alkalmazni), és teljesítettem kötelességemet.

Még mindig elöljáróban el kell árulnom, hogy bár a szubkulturális közegben, amelyben alapvetően élem az életemet, nincs sok becsülete a musicaleknek, pláne a musicalfilmeknek, nekem és a műfajnak van közös múltunk. Főként családi okokból. Ez annyit jelent, hogy láttam egy sor régi és újabb klasszikust, filmen és színházban, némelyiket, mint a Grease vagy a Mamma mia!, nem is egyszer. Többet mondok: a Neoton-dalokból készült operettszínházi Szép nyári napra is elmentem a maga idejében, és azt sem bántam meg.

Ettől még nem lettem musical- vagy zenésfilm-szakértő, rajongó sem, de azt hiszem, megismertem a műfaj (nyilván nem túl bonyolult, a operettekből eredeztethető) szabályait, tudom, mitől működik valami (vagy mitől nem), és ha működik, akkor képes vagyok jól (esetenként remekül) szórakozni másfél-két órán keresztül.