A legközelebbi dolog a tökéletes tévéműsorhoz. Időtlen technológiai remekmű. Az év egyik legjobb sorozata. Ezek a Guardian, a Forbes és a Slate kritikáinak címei, de a többi nagy lap is bőszen keresgéli a jelzőket a Kamaszok ajnározásához. A Rotten Tomatoes kritikaösszesítőjén 100 százalékon áll a minisorozat, és úgy lett azonnal a legnézettebb tartalom a Netflixen, hogy nem játszanak benne világsztárok. Ilyenkor az elegáns kritikus igyekszik kievickélni a fősodorból, minél jobban ellentartani az elsöprő lelkesedésnek, de esetünkben hiábavaló minden erőfeszítés: ez a sorozat tényleg rohadt jó.

Forma és tartalom mesterséges szétválasztása itt különösen tarthatatlan: pont azért hatnak sokkolóan az itt felmerülő témák, mert az eredeti vizuális megoldások átélhetővé teszik őket.

Amikor kora reggel a rendőrök rátörik az ajtót az átlagos angol családra, és gyilkosság gyanújával őrizetbe veszik a 13 éves Jamie-t, szó szerint magával ragadják a nézőt az események. Pedig papíron nem is lehetne klisészerűbb az indítás: kiabáló rendőrök és házkutatás. Csakhogy aztán a kamera nem áll le, hanem elkíséri a fiút a járőrkocsiba, a rendőrőrs recepciójára, a zárkába, az ügyvédi konzultációra, a kihallgatásokra. És itt történik meg a varázslat.