„Aki csillagot visel, az álljon fel!” – ifjúsági regény a vészkorszakról

Miután idén is kiosztották az Év Gyerekkönyvei Díjakat, a Jó blog a tavalyi sorozathoz hasonlóan most is közöl részleteket a díjazott vagy shortlistre került könyvekből.

Zágoni Balázs kolozsvári író és egyetemi oktató különdíjat kapott az ifjúsági könyveiért. Legutóbbi műve, A csillag és a százados „a holokausztról mesél felső tagozatos gyerekeknek, két tíz év körüli fiú barátságán keresztül. A regény hatalmas bravúrja, hogy úgy tudja bemutatni a holokauszt borzalmait és egy Budapesten bujkáló zsidó család életét a háború utolsó éveiben, hogy az megrázóan mély, történelmileg hiteles, mégsem traumatizálja az olvasókat. Sokkal inkább izgalmas, megható és a gyerekek gondolkodásmódjának köszönhetően tele van reménnyel” – írta laudációjában Berg Judit író, a díjakat osztó HUBBY elnöke.

Osztályfőnöki

Amikor Péter leszállt a villamosról, és becsengetés előtt két perccel az iskola elé ért, rádöbbent, hogy most egy még nehezebb döntést kell meghoznia: vagy megvárja Dávidot, és akkor biztosan elkésik, vagy bemegy az órára, mintha mi sem történt volna. Úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, még ha be is írják hiányzónak, inkább megvárja Dávidot.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

– Ne ácsorogj itt, Nagy Péter! Mindjárt kezdődik az óra!

Diósi tanárnő volt, a történelemtanáruk és osztályfőnökük. Péter nem tudta, hogyan magyarázhatná meg neki a helyzetet, így hát követte az osztályterembe, de a Himnusz éneklése alatt végig az ajtót leste. Dávid az utolsó szakasz alatt futott be. Halkan csukta be az ajtót, lekapta a sapkáját, és az ajtó előtt vigyázzban állva énekelte az utolsó sorokat, miközben a Magyarország-térképet bámulta.

Ez Pétert már elsősként is kíváncsisággal töltötte el. A hely- és vízrajzi térképen piros krepp-papírral voltak lefedve a trianoni döntés nyomán elcsatolt országrészek: Burgenland, Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Bácska. Mindig izgatta, hogy milyen városok, folyók, hegyek lehetnek a letakart rész alatt, de a papírt piszkálni szigorúan tilos volt. Aztán második osztály elején az Erdélyt lefedő krepp-papírnak majdnem a fele eltűnt, szabaddá téve olyan érdekesen hangzó helyeket, mint a Gyalui- vagy a Görgényi-havasok, és olyan ismerős neveket, mint Kolozsvár és főleg Szatmárnémeti. Ekkor már tudta, hogy Anya Szatmáron született, onnan jött fel a nővéreivel Budapestre a trianoni döntés után. De azt is, hogy Szatmári Tata meg Aradon született, és az bizony még egyelőre a krepp-papír alatt maradt. Ezért is várta, hogy végre győzzenek, és vége legyen a háborúnak, mert akkor Arad is kibújhat a papír alól.

A Himnusz után az egész osztály együtt harsogta a Magyar Hiszekegyet:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”

Az áment követően a padok fedelei csattogni kezdtek, mindenki leült, és elővette a történelemfüzetét. Dávid félve nézett az osztályfőnökre. Diósi tanárnő végigmérte a kipirosodott arcú, még lihegő Dávidot, de nem szólt semmit, csak intett, hogy a helyére mehet.

Dávid szót fogadott, ő is elővette a füzetét meg a tolltartóját.

– Sajnálom, Dávid! – súgta oda Péter. – Elaludtam…

Dávid nem nézett rá, csak megvonta a vállát. Ezt úgy is lehetett érteni, hogy nem nagy ügy, de úgy is, hogy nem érdekel.

A tanárnő viszont nem kezdte meg az órát. Matatott egy kicsit a katedrán a naplóval, többen azt hitték, feleltetni fog. De aztán becsukta, felállt, és összefonta a karját.

– Aki csillagot visel, az álljon fel! – mondta nyugodt hangon.

Dávid, még két fiú a hátsó padban és egy lány megszeppenve emelkedtek fel a padból.

– A helyzet az… – a tanárnő kicsit kereste a szavakat –, hogy számotokra befejeződött az iskolai év.

Az osztályterem teljesen elnémult. Mindenki azt hitte, hogy rosszul hallotta. A négy csillagos gyerek egymásra pillantgatott.

– Vagyis többet nem kell bejönnötök az iskolába.

A tanárnő egyenként végignézett mind a négyükön. Megszerette ezt az ötödik osztályt, a reálgimnázium legkisebbjeit, akiket tavaly ősszel kezdett tanítani. Fájt a szíve, hogy ezt a négyet most ki kell szakítania a közösségből. Ráadásul ilyen durván, minden felkészítés nélkül. De ez nem az ő döntése volt.

– Le vagytok már zárva minden tantárgyból, tehát nem marad félbe az évetek. El is hoztam az értesítőtöket. Fehér, Herzog, Szabó, Zollner. Gyertek ki, vegyétek át!

A négy gyerek lehajtott fejjel ment ki, mint akik büntetést kaptak.

– No, nem kell búslakodni. Vegyétek úgy, hogy nektek megkezdődött a nyári szünet.

– A zsidók nyaralni mennek! – mondta Csopaki félhangosan a hátsó sorból.

Többen kuncogni kezdtek.

– Csend legyen!

– Ez nem igazság, tanárnő, kérem! – pattant fel Krausz Jani. – Megint a zsidók járnak jól! Nekünk miért kell akkor iskolába járni, ha…

– Krausz, leül és elhallgat. Mindenki elhallgat!

A nagyszájú, vékony Krausz duzzogva ült le. A négy diák, kezében az értesítővel, a katedra mellett egyik lábáról a másikra állt. A tanárnő észbe kapott, és sorra kezet fogott velük.

– Most pedig vegyétek szépen a táskátokat, és az lesz a legjobb, ha hazamentek. Jó nyarat kívánok. Találkozunk… ősszel.

Dávid továbbra sem nézett Péterre, behajította az imént kivett füzetet és tolltartót a táskájába, majd megindult az ajtó felé.

– Suli után átmegyek hozzád! – súgta utána Péter.

Dávid nem nézett hátra, de alig láthatóan bólintott. Péter kicsit megkönnyebbült.

A négy diák elköszönt, és libasorban kiment az ajtón. A tanárnő megvárta, amíg hallótávolságon kívül kerülnek, aztán megszólalt:

– Csopaki, Krausz, felállnak! – Csattogott a pad, a két fiú felállt. – Jól jegyezzétek meg, amit most mondok: a tanulás kiváltság, nem büntetés. Vagy jobban tetszene, ha a mezőn kellene dolgoznotok?

– De tanárnő – kezdte Krausz, aki láthatóan nem tudott megbékélni a helyzettel –, ha olyan nagy kiváltság, akkor a zsidók miért nem kapnak belőle?

– Mert nem érdemlik meg, tökfej! – mondta egy csilingelő leányhang az első padból.

Szendrey Anna volt, az éltanuló.

A tanárnő levegőt vett, hogy válaszoljon. Merően nézett Annára, aki bizonyára dicséretre számított, amiért tudta a helyes választ. A tanárnő végül nem szólt semmit. Tudta, hogy Anna szülei fontos emberek, jó kapcsolatokkal a legfelsőbb körökből, mégis megdöbbentette, hogy a lányuk ilyet mond. Azt is tudta, hogy ha most rendre utasítaná, akkor ma este Anna elpanaszolná a szüleinek, és másnap az apja jó eséllyel felhívná az igazgatót telefonon. És akkor holnapután az igazgató hívatná őt, és kérdőre vonná. És ezt Diósi tanárnő semmiképp sem szerette volna, mert volt neki elég baja enélkül is. Egyetlen, tizennyolc éves fiát próbálta megmenteni attól, hogy a frontra küldjék, és ez hétről hétre egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Visszaült a katedrához, komoly arccal lapozni kezdte a tankönyvet. De Péternek az volt az érzése, hogy a sírással küszködik.

Az órák után Péter egyből hazaindult. Most nyugodtan villamosozhatott, és közben rádöbbent, hogy ettől kezdve minden reggel villamosozhat, hiszen Dávid többet nem jön iskolába. Ettől megint rosszkedve lett.

De miért? Előbb a csillag, majd a villamos, most meg az iskola. Talán ez az, amit már tegnap este tudtak a szülei, csak nem akartak neki elmondani? De miért teszik ezt a zsidókkal?!

„Én igenis segíteni fogok Dávidnak tanulni!” – határozta el. De közben azt is be kellett magának vallania, hogy picit irigyelte is a barátját. Nyári szünet márciustól szeptemberig? Egy fél évig? Az igen!

Dávidék háza előtt megtorpant. Egyből felmenjen, vagy előbb nézzen be a fűszer-csemegébe, amit otthon félig viccesen már „boltunknak” neveztek? A lába a bolt felé vitte. Benyitott, és legnagyobb meglepetésére nem Sári nénit, hanem Dávidot találta a pult mögött.

– Hát te?

Dávid elvigyorodott.

– Boltossegéd lettem – mondta, és jókedvűnek látszott. Megpiszkálta a tüzet a kis vaskályhában, és tovább méricskélt valami különös illatú fűszert a kétkarú mérlegen, majd kis papírzacskókba adagolta. – Anyám felszaladt a lakásba telefonokat intézni. Na, mi van, kéne a bonbon, Nagy Péter?

– Nem azért jöttem… Tudod.

– Figyelj, van egy ajánlatom! Ha egy percen belül nem tüsszentesz, akkor kapsz egy bonbont. Ha viszont igen, akkor vásárolsz tőlem valamit, jó? Még úgysem volt egy vevőm sem, csak egy fritz.

– Egy német?! És mit akart?

– Kávét.

– És nem bántott?

– Nem, de megkérdezte, hogy hol az anyám. Na, gyere! Különben is a ti boltotok. Megéri neked, nem?

Péter egy pillanatra elgondolkodott.

– Ez elég rossz üzlet lesz neked, öregem.

– Te azzal ne törődj. Áll az alku?

– Áll! – Péter belecsapott Dávid kinyújtott tenyerébe, majd óvatosságból egy picit hátrébb lépett, arra az eshetőségre, ha Dávid borsot vagy csípős paprikát akarna az orra alá tartani. De semmi ilyen nem történt.

– Óra indul! – pillantott Dávid a faliórára, majd hátat fordított, és tovább adagolta a fűszert.

Péter egy darabig nem vett levegőt, de egy idő után már muszáj volt. Amikor beszívta, semmi különöset nem érzett. Már háromnegyed perc is eltelt, amikor valami facsarni kezdte az orrát. Nem tudta, mi az, csak azt érezte, hogy egyre erősebb, egyre ellenállhatatlanabb, és… hatalmasat tüsszentett.

Dávid elégedetten nevetett.

– Hogy csináltad? – kérdezte Péter, miközben az orrát törölgette.

– Elmondom, ha vásárolsz.

– Rendben – kotorászott a zsebében Péter. – Két bonbont kérek! – Fizetett, majd az egyiket Dávidnak adta, aki jókedvűen bontogatta. Elégedett volt azzal, hogy megtréfálta a barátját, és azzal is, hogy az egyik bonbont mégiscsak neki vásárolta Péter…

– Borhot hortam a hályhára – magyarázta Dávid tele szájjal.

– Micsoda?

– Egy kis borsot szórtam a kályhára – mondta, miután lenyelte a bonbont.

– Akkor te miért nem tüsszentettél?

– Má’ megszoktam. Egész délelőtt ezt próbálgattam, amikor anyám nem volt bent.

– Aha… értem. Figyelj, Dávid, akarod, hogy együtt tanuljunk? Elhozom a leckét neked mindennap. Mit szólsz?

Dávid legyintett.

– Ne törd magad. Vakáción vagyok, nem? Megkaptam az értesítőmet is.

Péter csalódottan vonta meg a vállát, és ismét elfogta egy kis irigység.

– Ahogy akarod…

Itt a mese vége. A könyvet a Móra adta ki. Korábbi mesematinék, könyvrészletek errefelé.