Meghalt Tolnai Ottó, az igazi költő
„2025. március 27-én meghalt Tolnai Ottó Kossuth-díjas író, költő, műfordító, a délvidéki magyar irodalom kiemelkedő alakja, a magyar irodalom korszakos jelentőségű alkotója, közölte ma este a hírt a család. 84 éves volt” - jelentette a Litera csütörtök este.
Valóban sokminden volt (még a Jugoszláv Írószövetség elnöke is), és minden műnemben alkotott (még drámákat is írt), de akár értekező prózát fogalmazott, akár kocsmában beszélgetett, mindig költészet áradt belőle.
Egyszer készítettem vele interjút, egyszer pedig egy nyilvános beszélgetésen voltam a kérdezője – mindkétszer pukkadoztam a nevetéstől. Magamon is röhögtem, persze, mert Tolnait nem lehetett kérdezni. Amikor Parti Nagy Lajos elkészítette vele a nevezetes életútinterjút (Költő disznózsírből a könyv címe), akkor néhány kérdéskezdeményt sikerült beszúrnia, de már ez is komoly teljesítmény. Én csak fogtam a diktafont meg a mikrofont, ő meg mondta és mondta, hogy „ez a felsikoltás, ez a boldog megszólalás, az én költői indulásom a modern költészet jegyében történt. Első gesztusaim közé tartozott, hogy kidobtam vagy félretoltam a romantikus és klasszikus attribútumokat, a szent dolgokat. Éreztem, hogy ezek zavarnak, kötnek. A helyükön űr maradt, ahová én behelyeztem a karfiolt. A karfiolt, a csicsókát és később a löszbabát. Formátlan képződményeket kerestem. A csicsókával azért kerültem kapcsolatba, mert mindig éhesek voltunk, ezért ősszel kimentünk a kertekbe kaparni, találtunk csicsókát, megmostuk a Tiszában, és azt ettük. Kezembe vettem ezeket az aranyrögöket, és olyan volt, mintha szavakat fognék. Különös, ritka szavakat.”
A DIA oldalán nem csak a könyvei olvashatók, hanem az életrajza is, jó tömör. 1940. július 5-én született Magyarkanizsán. 1955–1959 között a zentai magyar gimnázium tanulója, 1956-tól publikál rövidprózát, 1960-tól verseket. 1959-től az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója. 1961-tól az Újvidéken megjelenő Ifjúság hetilap Symposion című művészeti mellékletének szerkesztője.
Első verseskötete, a Homorú versek megjelenésének évében, 1963-ban Zágrábba költözik, filozófiai tanulmányokat folytat. 1964-ben megjelenik az Új Symposion folyóirat, melynek 1974-ig szerkesztője. 1969–1972 között a folyóirat főszerkesztője. A cenzúra, vádemelés, bírósági ítélet következtében le kell mondania a lap vezetéséről. 1974–1994 között az Újvidéki Rádió művelődési műsorainak szerkesztője, képzőművészeti kritikusa.
Költészete már évtizedekkel ezelőtt tananyaggá vált, a Kaláka miatt pedig generációk énekelnek az ében libikókákról. De Magyarországon nem volt népszerű író, és ezen az egyébként remek jelenkoros életműsorozat sem változtatott. De azért rajongói oldala volt neki, ott ezzel a verssel búcsúztatták:
Az még nem a halál
nyúzom a nyulat a teraszon
messze mélázok a kockaházak felett
amikor durran és felugrik a nyúl
az még nem a halál
nem a halál
benyúlok a bundája alá
lábunk között a sugárúttal
ölelkezünk a köszörült kampón
abszolút atléta
kis segg széles vállak
nyelve mocskos rózsaszirom a számban
hányok a nyúlba
a kosava homokszemekkel bombáz
amikor durran és felugrik
az még nem a halál
jó a nyúzott nyúlban
északi harctereken
a még meleg bajtársakban
a nyúzott még nem halott
forgunk pőre táncban
tűként húzza selymét
egy léglökéses gép bevarr
mint szalmát a fordított bőrbe
nem a halál
csak finom vadas íz
csak finom vadas íz
Amikor interjúztunk 2016-ban, már egy órája beszélt, amikor az első nagyobb levegőt vette. Mivel tudtam, hogy szinte mindegy, mit kérdezek, úgyse arra válaszol, ezért jobb híján azt tudakoltam: hogy van. Azt válaszolta: „Palics a feleségem szülővárosa. Akkor költöztünk ide Újvidékről, amikor Horvátországból és Boszniából a menekültek megindultak. Lényegében velük együtt jöttünk. A kisebb tó, a Kispalics neve Vértó volt, ami egyből felgerjesztette bennem a motívumokat. Mivel a Balkánon éppen gyilkoltak, ezért csináltam egy teóriát, hogy a hajszálereken mindenhonnan idefolyik a vér. Mindennap mértem a vérszintet. Volt a tóparton egy meteorológiai állomás, amit aztán lebombázott a NATO, ahol a vízszintet mérték – hát gondoltam, hogy valamit én is dolgozom. Úgy éreztem magam, mint egy Stendhal-hős, aki céltalanul bolyong, sőt keresi az idilli helyet, ahová elvonulhat, és egyszer csak mégis a waterlooi csatamezőn találja magát. Most is ez történt. Már felépítettem költészeti műhelyemet, már eljutottam oda, hogy a tiszta költészet eszközeivel gyárakat privatizáltam. Ezt úgy értem el, hogy kiválasztottam egy csipkegyárat, egy tűgyárat, egy esernyőgyárat és így tovább, és elkezdtem módszeresen írni róla… Így éltem, mígnem egy nap észrevettem, hogy valami történik. Különös figurák jelennek meg, nagy mozgás mutatkozik. Én úgy tartom számon, hogy láttam az elsőt közülük, de erről nem akarok hosszabban beszélni, mert most írok róla valamit. A menekültek egyik vonulata a síneken megy, a másik a mi utcánkban. El voltam foglalva a kisebbségi világ kiépítésével, és belepottyantam a teljes globalitásba. Kihirdettem, hogy mostantól ennek a közepében működik a költői műhelyem; benne vagyok a szemében, a szívében ennek a dolognak, és most ezzel foglalkozom, ezt regisztrálom. Nem mint oknyomozó újságíró vagy mint politikai kommentátor, hanem mint tiszta költő. Ez a figyelem izgalomban tart. Másrészt viszont újra vacogok.”